Előkerültek a nyolcvanas évek. Művek, dokumentumok, gesztusok újradefiniálása és újrapozícionálása zajlik a szemünk előtt. Ebben az át- és felértékelődésben pedig ismét felbukkannak már lezártnak hitt történetek is… – ezekkel a szavakkal kezdtük #nyolcvanasévek jelzetű sorozatunkat jó pár hónappal ezelőtt. Hogy ez az évtized milyen gyorsan kerül be a művészeti intézmények falai közé és a műkereskedelembe, az most még nem látszik egyértelműen, de az igen, hogy rengeteg tanulsággal szolgál a ma Magyarországán, például a művészeti és a kulturális ellenállás stratégiáit, illetve a kánonok kialakulását tekintve. És az is biztos, hogy izgalmas terep a kutatás számára. Már csak azért is, mert összeér a hetvenes évekkel, amelybe meg átfolytak a hatvanasok, szóval az időhatárokon átívelő módon, felrajzolható egy elég határozott vonal 1968 és -88 közé. Nyolcvankilencben viszont már valami egészen más kezdődik el.
A #nyolcvanasévek alcímű sorozatunkban interjúkat közöltünk a korszak olyan szereplőivel, akik a magaskultúra és a populáris kultúra között, az overground és az undeground között mozogtak. Gyökereik a hatvanas és hetvenes évekből erednek, alkotói gyakorlatukban sok minden keveredik, s maguk is többféle művészeti tevékenységben és médiumban érdekeltek. Zátonyi Tibor fotográfussal folytatjuk ezt a szériát.
Zátonyi tinédzserként zenét tanult, az 1970-es évek közepén lett a Spions együttes gitárosa. Az első hazai punkzenekar rövid és viharos pályája valamiképp katalizálta az ellenkultúrában zajló folyamatokat: képzőművészet, teatralitás, rock and roll és a szamizdat nyilvánosság találkozott a gyakorlatukban, mígnem a rendőrségi zaklatások elől a csoport három tagja, Molnár Gergely, Najmányi László és Hegedűs Péter emigrált. Művészek és értelmiségiek sora hagyta el akkor az országot, Zátonyi is ment voln, de ő útlevél helyett sorkatonai behívót kapott. A Spions megjelenése és eltűnése többekre volt hatással, és valamiképp elindítója lett a hazai undergroud vagy alternatív zene nyolcvanas évekbeli nagy korszakának. Molnár távozását éppen Zátonyi örökítette meg egy híres fotón: az író-zenész-teoretikus besétál a Ferihegyi reptér tranzit zónájába, hogy többet ne is lépjen magyar földre, és tulajdonképpen kivonja magát a ’78 utáni magyar nyelvű kultúrából. Itt kezdődtek el a nyolcvanas évek?
Zátonyi 1976-ban végzett a Práter utcai fotós szakmunkásképzőben, az akkori idők egyik „alternatívnak” számító oktatási intézményében. 1981 és -86 között Lipcsében tanult, a a Grafikai-és Könyvművészeti Főiskolán. 1987-től 1998-ig a budapesti Iparművészeti Főiskolán (később MOME) dolgozott, utána könyvkiadói művészeti vezetőként. 2007 óta szabadúszó fotográfus.
A hetvenes évek különösen eklektikus időszakában még élnek a hatvanas évek helyszínei, és már itt vannak a nyolcvanas évek leendő praxisai. A Dunával párhuzamosan elhelyezkedő helyek adták a budapesti könnyűzenei élet egyik tengelyét: Citadella, Ifjúsági Park, Bem rakpart 6., Párizs Kert. Zátonyi Tiborral a kétrészes interjú első felében ezeket a helyszíneket, Budapest alternatív kultúrájának a budai rakpart környékére koncentráló előzményeit járjuk be képzeletben, lokálpatrióta szemmel. A második részben fotós pályájának kezdeteiről lesz szó. A beszélgetést Balázs Kata és Szabó Eszter Ágnes (a beszélgetésben BK, SZEA) készítették, kutatásuk részeként.
BK, SZEA: Vető János mondta nemrégiben, hogy a hetvenes évek valójában lerövidülő évtized volt: a hatvanas évek hosszan tartó hatása és a nyolcvanas évek előszele rövidítette le. A nyolcvanas évtizedre is rávetül az előző árnyéka?
Zátonyi Tibor (ZT): Számomra ez az egész időszak 1969-ben, a gimnázium első osztályában kezdődött, vagy talán már előtte, nyolcadikos koromban. A Ratkó-korszak eredménye volt, hogy öt osztályt indítottak a Toldy Ferenc Gimnáziumban, ami az évfolyamunkon 150 embert jelentett, a társadalom minden rétegéből. Ahányan voltunk, annyiféle kulturális háttérrel jöttünk, persze túlnyomórészt a deklasszálódott budai polgárság gyerekei. De, hogy éreztessem azt a sűrűsödést, ami akkor a Toldyt jellemezte: évfolyamtársam volt Vető János és Szirtes János is. A közösségre az is hatott, hogy pont akkor zajlott az első nagyobb felújítás az iskola épületén, amikor helyrehozták a háború okozta sérüléseket. Emiatt le volt zárva az udvar. Így a szünetekben minden osztály a Toldy Ferenc utcára tódult ki, ami arra volt jó, hogy az osztályok, évfolyamok nem tudtak elkülönülni egymástól, mindenki összekeveredett. Nem volt gólyatábor, sem beavatás, automatikusan mindenki a közösség tagja lett. A Toldy nagyon meghatározó élmény, szerintem nem csak nekem, hanem sokaknak, és itt kezdődött a társadalmi konvencióktól eltérő, „rossz útra térés” is. Én nagyon sokat kaptam ettől a környéktől, mert előfordulhatott volna az is, hogy budai gyerekként mindig a Bambiban ülök – ami egyébként már akkor is jó hely volt –, és bámulom a Dunát, meg a Várat, ami a világ közepe. Ennél nem is kell több, csak éppen nem volna mire visszaemlékeznem, mert nem láttam semmi mást és nem történt velem semmi. De, ha itthon is létezne olyan, mint Amerikában, hogy városok, városrészek, negyedek szerint alakulnak ki zenei csoportok, szubkultúrák, „iskolák”, akkor ez a környék a zene és a kapcsolódó kulturális vonatkozások szempontjából is fontos lenne. Szoktam azon gondolkodni, miként lehet az, hogy pont akkor és pont ott ennyi alkotó energia találkozott össze. Talán tudományosan is kutathatók volnának az ennyire különböző csoportok között, ilyen sűrűségben létrejövő kapcsolatok törvényszerűségei.
BK, SZEA: Hosszú évekig komolyan tanultál zenélni. Milyen hangszerrel felvételiztél a konzervatóriumba?
ZT: Először hegedülni tanultam, aztán harsonázni, végül a trombitát tanultam az érettségiig, de a végén már nem gyakoroltam eleget, lusta voltam, nem is vettek fel a konziba, ahova eredetileg készültem. Leginkább a tanárom kedvéért felvételiztem, mert annyit dolgozott velem. Gimnáziumban viszont volt már egy gitárom is. Volt egy osztálytársam még nyolcadikban, annyi idős, mint mi, de nálunk érettebb, és már játszott egy rock zenekarban idősebb fiúkkal, és együtt jártak koncertekre is: a Bem rakparttól, vagy a Párizs Kerttől csak tíz perc volt gyalog az Ifjúsági Park, de volt néhány koncert a MOM-ban is. Aztán elindultak a hajók is, a Párizs Kert pedig mindig tömve volt. Én pont a vele szemben lévő házban születtem. A szüleim az ötvenes években még lejártak ide néha táncolni. Aztán vége lett a táncos időszaknak és sokáig nem történt semmi. Romos volt a kert, amikor elkezdődtek a koncertek 1970-ben. Azon gondolkodom, hogy gyerekekként, egy szombati ebédtől hogyan álltunk fel és hogyan szereztünk pénzt a belépőre? Volt ott egy csomó kisgyerek is, akik valahogy mind eljöttek otthonról, hogy öt órával a koncert előtt már beálljanak a sorba. Ez volt szombaton, előtte pedig a Tolcsvay Trió játszott péntekenként a Bem rakparton. Akkor nagyon ment a folk zene, virágos ingben és hosszú hajjal Tolcsvay (Béla – a szerk.) nagyon divatosnak számított, de itt játszott a Mini is, és pár hónap alatt kultikussá vált ez a környék. A Citadellában is voltak koncertek, de az már kívül esett az én mozgásteremen. Valahogy akkor egy kicsit minden lokálisabb volt. A legközelebbi iskolákba jártunk és ritkán mentünk át Pestre, de a hegy másik oldala, a Krisztina körút is másik világ volt, más emberekkel. Tudtuk, hogy a Kassák Klubban is vannak koncertek, de az olyan messze volt, mintha Alaszkában lett volna.
SZEA: A Kex-koncerteket legendaként emlegetik, te a Párizs Kertből és a Bem rakpartról hogyan érzékelted ezt a kultuszt?
ZT: Ezt ne úgy képzeljük el, hogy a Kex óriási tömegeket vonzott! Volt egy viszonylag szűk, állandó közönsége, rajongótábora. Azt sem mondhatjuk, hogy a koncertek több generációra voltak hatással, hiszen csak két évről van szó. Voltak más korabeli kult-zenekarok is, mint a Sakk-Matt, vagy a Liversing, de működött a Syrius is, és ezek szintén jók voltak. Nekem a Kex ma nagyobb legendának tűnik ahhoz képest, mint amekkora közönsége akkor volt. Azt sem tudtam, hogy felléptek az Illés előzenekaraként, de meg merem kockáztatni, hogy az Illést sem feltétlenül a zenéje miatt szerették országosan, hanem az áthallásos szövegek miatt. Én is voltam Illés koncerten Esztergomban, akkor, amikor ki voltak tiltva Budapestről. A városháza udvarán gyűlt össze a közönség, de nem a zene miatt jöttek, hanem mindenki arra várt, hogy majd jól megmondják a dolgokat. Nem tudom elképzelni, hogy a Kex önállóan turnézhatott volna, mert a számaikat nem ismerték, és az efféle zene iránt nem volt nagy kereslet. Az is személyes élményem, amikor már katonaként, 1979-ben, a barátnőmmel elmentünk a Szép lányok, ne sírjatok című filmet megnézni (Mészáros Márta, 1970 – a szerk.). Csak ketten ültünk a nézőtéren és nekem majd’ megszakadt a szívem, mert ez egy jó film, és rajtunk kívül senkit sem érdekelt, pedig a Kex-et akkor már nem lehetett máshol hallani.
BK: Fotózni mikor kezdtél?
ZT: Gyerekkoromban élt az a szokás, hogy ha jó volt a gyerek bizonyítványa, akkor kapott egy fényképezőgépet, és én kaptam egyet az apukámtól, második általánosban. Akkor még nem érdekelt a fényképezés, talán túl kicsi voltam hozzá, viszont ha már megvolt, csináltam vele képeket. Akkoriban a zene volt az első, a vizualitás még nem érdekelt. Amikor felvettek a Toldyba, akkor már jól jött, hogy van fényképezőgépem, mert sokat jártunk le a Dunapartra, fényképeztem a társaságunkat, de nagy terveim nem voltak az egésszel. Körülöttem sokan készültek művésznek, engem is érdekelt a képzőművészet, jártam kiállításokra, Henry Moore volt például az egyik kedvencem, valószínűleg azért, mert az ő munkáit 1967-ben látni lehetett a Műcsarnokban. De közben rendszeresen jártam Varsóba, a jazzfesztiválokra, és az az erőteljes vizualitás, ami a lengyel plakátokra jellemző volt, szintén nagy hatással volt rám. A plakátokért bejártam a budapesti Lengyel Kultúra Házába, ami akkoriban egyébként nagyon jó hely volt. Éreztem, hogy nekem is rajzolnom kéne, gyakorolni, de nem foglalkoztam vele eleget, az akadémikus rajzot unalmasnak találtam. Így kötöttem ki a fotográfiánál. Miután nem vettek fel a konzervatóriumba, érettségi után a Práter utcába kerültem, a fotós iskolába, ami gyűjtőhely volt, sok mindenkit ismertem már az odajárók közül. Ez meghosszabbította számomra a középiskolát. De itt is halasztottam egy évet, mert dolgozni kezdtem a KSH (Központi Statisztikai Hivatal– a szerk.) könyvtárában, mint raktáros. Teljesen beszippantott. Ráadásul sok zeneszerető ember mellett, hihetetlen társaságban dolgozhattam, idősebb, betiltott szerzőkkel kerültem kapcsolatba, akiknek a társasága nagyon inspiráló volt a számomra. Pakoltam az iratokkal teli dobozokat és teljesen beleástam magam a dokumentumokba, közben befejeztem az iskolát. A munkahelyeim később is lehetővé tették, hogy a fotó technikai oldalát és a nyomdatechnikát teljesen elsajátítsam, és rengeteget olvashassak fotótörténetről, a Szabó Ervin Könyvtár nemzetközi folyóirat gyűjteményében nagyon sok időt töltöttem. Közben pedig, jó infrastruktúra mellett, megcsinálhattam mindazt, ami engem a fotográfiában érdekelt.
BK, SZEA: Sok helyen beszéltél már a Spionsról, és az egykori Spinos-tag Najmányi Lászlónak, a Balkonban olvasható elbeszéléseiből is egyre több részlet lát napvilágot. Te hogyan kerültél bele a Spions-történetbe?
ZT: Amikor megalakult a Spions zenekar, akkor már ismertem Molnár Gergelyéket, valószínűleg az addigi életem folyományaként. 1973-ban érettségiztem, de az érettségi szünetben leszöktünk Balatonboglárra, ahol zajlott a Kápolnatárlat… (Kápolnaműterem – a szerk.)
BK: Ezt amúgy hogyan kell elképzelni? Tizennyolc éves vagy, érettségire készülsz, és egyszer csak az akkori nem hivatalos művészeti élet központjában, az azóta híressé vált kápolnában találod magad…
ZT: Az ember életében nyilván nem minden történik tudatosan, de talán a Toldyban, és itt a környéken is jó helyen voltam, mind fizikailag, mind szellemileg. Áldott pillanat volt ez a művészetben is, nagyon termékeny környezetben szocializálódtunk. Belecsöppentünk egy csomó helyzetbe, a nálunk egy kicsit, vagy sokkal idősebb emberek kistestvérként tekintettek ránk, vagy atyai jóbarátként egyengették az utunkat. Akikkel találkoztunk egy koncerten, azok másnap elvittek a Műcsarnokba, vagy a kezünkbe adtak egy könyvet, hogy olvassuk el…
A II. rész hamarosan!
Nyitókép: Zátonyi Tibor: Pierre Violence és én, 1978 május, háttérben a Citadella
