Jim Dine. Paris Reconnaissance, Centre Pompidou, Párizs, április 23-ig
Tiszteletre méltó, ha egy 82 éves művész hat évtizedet felölelő pályáján úgy marad hű néhány, az életét meghatározó gyermekkori élményéhez, hogy monomániái ellenére változatos, látásmódjában és művészi technikájában is sokrétű és sokszínű, folyamatosan megújuló œuvre-öt hoz létre. A négy országot is otthonának tudó Jim Dine ez év elején 28 jelentős művét adományozta a párizsi Modern Művészetek Nemzeti Múzeumának és ebből a gazdag anyagból rendezett most kiállítást a Pompidou Központ. „82. születésnapomra úgy döntöttem, hogy pályám különböző időszakaiban készített szobrokat és képeket ajándékozok Párizsnak, mert úgy gondolom, hogy ezzel legalább egy részét törlesztem kulturális és személyes adósságomnak. Gyermekkorom óta annyi esztétikai élményt, muníciót kaptam festészetemhez ettől az országtól, és annyi jó példát az emberi kapcsolatok, a civilizáltság, a zene és a művészet tárházából, hogy adományom csak csekély gesztus ezekhez viszonyítva.”
A litván bevándorlók unokájaként 1935-ben született Jim Dine 1958-ban az akkor Amerikában elsöprő sikerrel debütáló absztrakt expresszionizmus legismertebb képviselőivel – Jasper Johns-szal, Willem de Kooninggel, Robert Rauschenberggel, a Greenwich Village-i ifjú nemzedékkel – együtt mutatkozott be a nagyközönség előtt. Háromdimenziós vásznai a képek felületére helyezett, ragasztott, egyértelműen önéletrajzi emlékekből táplálkozó szimbólumokkal és tárgyakkal átmenetet képeztek a festmény, a szobor és az installáció között. A hatvanas évek közepén, amikor pályatársai közül szinte mindenki a pop-art irányába fordult, Dine nemcsak New Yorknak, az urbánus életnek, de az absztrakciónak is hátat fordított. Egy vidéki farmra költözött és a képzőművészet mellett a versírást is művészi eszköztárába vette. Ekkoriban készült művei már előrevetítették Dine későbbi higgadt, békés, lírai és a természetre is építő művészetét. De mik is ezek a már említett gyerek- és ifjúkori emlékek? Dine szülei korai halála miatt nagyszüleihez került, akiknek egyszerű szerszámos boltjában vasból és fából készült hatalmas szerszámok, ásók, gereblyék, fűrészek, csavarok, satuk, fúrók vették körül a 11 éves fiút. „Az üzletben árult monstrumokat én mindig óriási szobroknak láttam, sohasem szerszámnak” – mesélte később.
A nyilvánvalóan személyes élmények – benne a gyerekkorában talált Pinokkió bábúval, és a szeretet hiányát pótló gyermeki szív-ábrázolással – Dine művészi világának emblematikus és konstans részévé váltak. És, hogy mennyire beépültek Dine szimbólumrendszerébe, az jól látszik a 80-as években született munkákon is. Látóköre ebben az időben szélesedett ki a klasszikus görög, egyiptomi és más ókori művészetek irányába, s az említett szimbólumok ekkortájt készített Milói Vénusz parafrázis-sorozatának darabjain is felfedezhetők. A női torzót Dine hatalmas fatömbökből láncfűrésszel alakította ki, s az így létrejött furcsa erezetű felületeket befestette, de egyúttal a szobor anyagába újabb tárgyakat szúrt, szögelt, ékelt. Hatalmas női alakjain úgy lógnak a harapófogók, fűrészek, ollók, fejszék mint cowboyokon a töltényövek. Dine abban is mindvégig következetes maradt, hogy a tárgyak látványainak három dimenzióját még festményein is kiemelte. Már magát a vászon felületét is többdimenziósra formálta: az első, vastag réteg festékre homokot, kavicsot, érdes tárgyakat szórt, amiket lakkal, ragasztóval foglalt egybe, majd csiszológéppel ezekből újabb sima, festhető felületeket kreált. Képei elé tárgyakat helyezett, installációi sokszor egyszerre tartalmaztak festményt, szobrot, hétköznapi használati tárgyakat.
Dine nemcsak Amerikában, de Európa több országában is műtermet tart fenn. Göttingenben főként metszeteket készített, de dolgozott hosszabb ideig Angliában is. (2015-ben 234, többnyire Angliában született művét London városának adományozta.) A Párizs melletti Montrouge-ban is van egy 560 négyzetméteres műterme, amit a Centre Pompidou-ban rendezett mostani kiállítása alkalmából az érdeklődők is megtekinthettek. „A hatvanas években egy húsz év körüli lány ment előttem a Saint Germain-en, és én rájöttem, hogy ez a szépség teljesen más mint az amerikai. Ez a lány megszemélyesítette Párizst, én akkor szerettem bele Párizsba. Párizsi múzsám jön és megy, de sohasem hagy el engem…”– írja Jim Dine egyik versének bevezetőjeként.
