Új és régi, merőleges és vízszintes, széles és szűk, fehér és fekete, nyitott és zárt – ezek a fő jellegzetességei Milánó legújabb posztindusztriális épületegyüttesének, mely mostantól állandó bázisa lesz a Prada divatház körülbelül húsz évvel ezelőtt megkezdett művészeti missziójának.
Rem Koolhaas sztárépítész (OMA – Office of Metropolitan Architecture) radikális ellentétpárokkal adott markáns arcot az új – főleg transzparens – elemekkel kiegészült századfordulós szeszfőzde régi épületeinek, melyek egybefogják a Fondazione szerteágazó, látszólag ugyancsak egymásnak ellentmondó érdeklődési és tevékenységi köreit, azaz a divatot, a művészetet és a tudományt. Az utóbbi kettőbe a kilencvenes évek elejétől az akkori, és a divatházat azóta is igazgató Miuccia Prada szorgalmazására invesztál a Prada. A divat brand elsősorban a változó milánói és velencei helyszíneken, nagyjából éves rendszerességgel megrendezett show-k által kezdett beszivárogni a művészeti köztudatba (Anish Kapoor, Louise Bourgeois, Dan Flavin stb.).
Annak érdekében, hogy a Prada szó hallatán ne csak táskákra asszociáljon a nagyérdemű, olyan köztiszteletben álló szakemberekkel működik együtt a cég, mint például Germano Celant, akinek közelmúltbeli kurátori tevékenysége szinte összefonódik a Fondazione nevével. Mint kizárólag saját forrásaiból gazdálkodó művészeti alapítvány, a Prada sokrétűségre törekszik, így a látogatói rekordokkal büszkélkedő kiállítások létrehozása mellett kutatásokat támogat, és ezekhez kapcsolódva könyvkiadással is foglalkozik.
Részlet az alapítvány épületegyütteséből, fotó: Bas Princen, a Fondazione Prada jóvoltából
A Fondazione hitvallásából kiolvashatjuk, hogy a Prada hisz a művészet személyiség- és társadalomformáló szerepében, s úgy gondolja, hogy a kultúrafogyasztás menő, a divat-követés egyik velejárója. E filozófia következetes közvetítésének szándéka hívta életre az állandó székhely igényét még évekkel ezelőtt; a házat most Milánó képletes újjászületésének apropóján, a világkiállítás májusi megnyitósorozatába illeszkedve avatták fel egy nagy, és több kisebb, a Prada állandó gyűjteményére épülő időszakos kiállítással, illetve egy speciális mozi-projekttel.
A Fondazione Prada (Milánó periférikusabb, de metróval még megközelíthető részén) egy olyan, egymással szerves kapcsolatban nem álló terekből, épületekből álló komplexum, melyet a Prada a „szabadgondolkodás territóriumaként” definiál. A jövőben egy olyan közösségi tér kibontakozását reméli falai között, melyben az idős és a fiatal látogató, illetve az átlagos művészetkedvelő és a szakmabeli egyszerre van jelen, s akiket más-más szinten, de egyszerre tud megszólítani a szakértői bizottság által kidolgozott változatos program. Ez próbálja összekapcsolni vagy éppen konfrontálni a komplexum összesen nyolc (egyelőre hét) helyszínén látható, de külön-külön, egymástól függetlenül is értelmezhető, illetve élvezhető kiállításait, projektjeit. Az ismeretszerzésre és inspirálódásra a kiállítóhelyek késő esti zárása után, az éjszaka is látogatható könyvtárban vagy a moziban lesz további lehetőség…
Mégis, a Fondazione trendi minimalizmusából következő “sterilitásában” nem tűnik – legalábbis egyelőre – életszerűnek e misszió. A hatalmas területen egyetlen találkozási, eszmecserére alkalmas helyiség létezik, a filmrendező Wes Anderson által megálmodott, a 60-as évek milánói bisztró-világát idéző, helyes, de aránytalanul kicsi kávézó (Bar Luce).
A Bar Luce, design: Wes Anderson, fotó: Attilio Maranzano, a Fondazione Prada jóvoltából
Az épületek között való tájékozódást egyedül a szintén a minimalizmus szellemében tipografált és szerkesztett térkép segíti, és mivel a kávézótól eltekintve első látásra nem nagyon hordoz egyik épület sem sajátos jegyeket, így az egyébként rendkívül letisztult környezet útvesztőszerűnek is tűnhet.
A modernizált gyárépületek sorából kiemelkedik a bejárathoz közel eső, újonnan emelt, kétszintes vasbeton épület (Podium), illetve a szomszédos tükörfelületű mozi (Cinema). Az előbbiben kapott helyet a Fondazione pillanatnyi művészeti struktúráját egybetartó program talán legfontosabb, kiindulópontként is értelmezhető kiállítása. A tematikus elrendezésű mű-csoportosítások az újnak a régihez való viszonyát próbálják megragadni, a régi művészetnek az új művészetben betöltött szerepére reflektálnak.
A Podium kiállítása tulajdonképpen egy tudományos kutatás eredményeinek összegzése, melynek témája a görög szobrászat klasszikus korszaka (i. e. 5 – 4. sz.), de kizárólag a későbbi, elsősorban római másolatok fényében. A Serial Classics (Sorozat klasszikusok) a szerialitás, replikáció és imitáció fogalmait járja körül, de azoknak nemcsak művészettörténeti vonatkozásait érteti meg velünk, hanem a fogalmak esztétikai vetületeire is kitér.
Kuporgó Vénusz, i.e. 2. század közepe, márvány, fotó: Attilio Maranzano, a Fondazione Prada jóvoltából
A szemközti gyárépületben kapott helyett Nicholas Cullinan In Part (Rész-ben) elnevezésű válogatása, melyben a Prada-gyűjtemény egyes darabjai különböző múzeumokból és magángyűjteményekből érkező művekkel kiegészülve a fragmentum, illetve a fragmentáltság lehetőségeit járják körül a képzőművészetben (Robert Rauschenberg, Maurizio Cattelan, John Wesley, Yves Klein, Bruce Neuman stb.). A komplexum másik, párhuzamos oldalát uraló épületekben (Sud, Deposito) Miuccia Prada gyűjteményépítő filozófiája nyer sajátos képi megfogalmazást Germano Celant válogatása által (An Introduction; Egy bevezetés), melyben szintén elgondolkodtató ellentétpárokra találhatunk ‘régi’ és ‘új’ között.
An Introduction, enteriőr, fotó: Attilio Maranzano, a Fondazione Prada jóvoltából
Végezetül ide kapcsolódik a Fondazione finanszírozásával a közelmúltban megvalósult riportfilm – My Inspirations (2015) –, melynek alanya Roman Polanski, aki e fél órás moziban azokról a régi filmekről mesél, melyek már egészen gyerekkorától kezdődően formálták művészi látásmódját. A Cinema július végéig vetíti e filmeket, Polanski mozijaival és a rövid riportfilmmel összhangban.
A komplexum további épületeiben a gyűjtemény kiemelkedő helyspecifikus darabjait találjuk (Thomas Demand, Louise Bourgeois, Robert Gober), de míg ezek elrendezésén nem szándékozik változtatni a Fondazione, addig a Trittico (Triptichon) névre hallgató összeállításon időnként igen. A Cisterna három összekapcsolódó terében jelenleg három mű áll egymás mellett – Eva Hesse, Damien Hirst és Pino Pascali alkotásai –, melyek kölcsönhatásukban az eleinte talán értetlenkedő látogatót is magukkal ragadják.
Damien Hirst: Lost love, 2000, installáció, fotó: Attilio Maranzano, a Fondazione Prada jóvoltából
Ha hasonló válogatásokra számíthatunk a jövőben is, akkor mindenképpen érdemes lesz visszatérni. Addigra a könyvtár és a shop mellett talán nyílik még egy kávézó…
