Komoróczky Tamás újabb kiállításának címe arra figyelmeztet minket: ki itt belépsz, egy hipotetikus térbe fogsz jutni. Hipotetikus térbe és hipotetikus időbe. És azt is közli velünk, hogy minek vagy miknek a terébe és idejébe lépünk be: az ideákéba, vagyis – az újabb és bátrabb fordítások szerint – a formákéba. Végre egy kis platonizmus. Végre egy ismeretlen vidék, amelyen ismeretlenül és ismeretlenként bolyonghatunk. Vegyük hát komolyan, kedves látogató. Vegyük komolyan, hogy nem az acb Galériában vagyunk és nem 2022. november 3-án, és ami körbe vesz bennünket, az nem egy helyspecifikus installáció, épp ellenkezőleg, olyan installáció, amelyik bárhol és bármikor van, pontosabban mindenhol és mindenkor, miközben sehol és semmikor. Mert nincs benne a világban és nem egy világ. És te, kedves látogató, nem villamossal vagy biciklivel érkeztél ide, hanem szárnyas fogaton, a lélek szárnyas fogatán, amelyet az értelmed hajtott, féken tartva a két rakoncátlan, egymással is mindig összevesző lélekrészedet. És az, aki megérkezett, már nem is te vagy, hanem csak a formád, az ideád, a lényeged. Mert neked is van lényeged, ideális tested és ideális lelked, amelyek ideálisak ugyan, mégis a tieid, egyediek és egyetemesek egyszerre. Az ember egyedi egyetemes lény – ahogy Sartre mondta.
Az ideák tartománya nem egy világ, mondtam az imént. Miért nem? Azért, mert itt minden önmagában van és önmagának. Mert ami itt van, az nem relatív, hanem abszolút. Nem viszonyul másokhoz és nem szorul rá másokra. Ebben a zárt és védett térben, amelyet a szamárcsontok ornamense belülről elhatárol, minden szükségszerű. Azért szükségszerű, mert nincs oka és nincs célja, önmagáért áll ki és önmagáért kezeskedik. Egyszerűen csak van. Nádas Péter ezt úgy fogalmazta meg az Emlékiratok könyvében egy antik falikép kapcsán: „a vörös önmagában vörös önmagának, önmagában kék a kék és nem azért, mert zöld a zöld”. Az ideák vidéke árnyéktalan vidék, világtalan, mert nincs mélysége, közege, nincs húsa. A kettő, a három, a négy, a kör, a háromszög, a négyzet, a sárga, a kék, a vörös nem egy kirakós játék részei, nem mennyiségek, nem jelek, nem minőségek, nem adnak ki együtt semmiféle egészet, nem építhető belőlük semmi, és csak azért tűnik úgy, mintha esetlegesen és véletlenszerűen szét lennének szórva, mert nincs közös terük, hanem mindegyik a maga helyén van, abszolút a maga helyén. Ahogy a szövegtöredékeknek látszó szavak és mondatok sem kontextusukból kiragadott megcsonkított nyelvi megnyilatkozások, hanem aforizmákká, önmaguk képévé, sőt dolgokká kocsonyásodott nyelvi elemek, amelyek nem jelek többé, nem üzennek semmit, nem szólnak hozzánk, hanem önmagukban vannak és önmaguknak, abban a bizonyos nagybetűs Könyvben, amelyben egykor Mallarmé a költészet helyét kijelölte. Önmagukban tehát és önmaguknak, in se és a se, még ha nem is önmaguk által, vagyis per se. Mert még az ideák vidékén túl is van valami, az, ami vagy aki ennek a vidéknek helyet ad, vagy egyáltalán a helyet mint olyat adja. Az, ahol a 2, a 3, a 4 és az összes többi szám összege 1-gyel lesz egyenlő, de egy másik fajta 1-gyel, a végtelen 1-gyel, ahol a kör, a háromszög, a négyzet feloldódik a mindent magába foglaló formátlanságban, és ahol a sárgát, a kéket és a vöröset magába olvasztja a tiszta, sugárzó fehérség, nem a természetes fény, amelyik valahonnan, a napból, kívülről érkezik hozzánk, hanem a természetfeletti, amely mindenhol ott van, és amelyben mindig benne vagyunk.
Becsüld meg tehát, kedves látogató, hogy ebben a fényben fürdőzhetsz, és becsüld önmagadat is, hogy a lélek szárnyas fogatát ilyen magasra tudtad kormányozni, mert ritka pillanat ez egy halandó lény számára. És ne befogadni akarj, ne művészetet, pláne kultúrát fogyasztani, mert az a fogyasztói társadalom sajátja, és ne is élményekre akarj szert tenni, mert azt az élménytársadalomban kell csinálni, sőt ne is információt akarj szerezni, mert az meg az információs társadalomra tartozik, hanem kontemplálj végre kicsit. Kontemplálj, hogy részesedhess. Az ideákat ugyanis nem befogadni, bezabálni, megemészteni, feldolgozni, hasznosítani, cselekvéssé alakítani kell, hanem részesedni belőlük, ha épp ők is úgy akarják.
Na jó, ébredjünk fel ebből a nappali álomból. Igenis az acb Galériában vagyunk Budapesten 2022. november 3-án, villamossal jöttünk ide, nem hagytuk kint ilyen-olyan testünket és emberi sorsunkat, ezek pedig itt, amik körbevesznek minket, nem ideák, hanem nagyon is jelek, reprezentációk, kontextusukból kiragadott szövegtöredékek, amelyek esetlegesen vannak szétszórva egy véletlenül talált szamárcsont gyűjtemény darabjaiból készült ornamens felületén és belső terében. De mégis arra szolgálnak, hogy ezeket a bizonyos ideákat csapdába ejtsék, és valahogy hozzáférhetővé, megközelíthetővé tegyék számunkra. Néhány évvel ezelőtt Komoróczky Tamás a szellemeket akarta befogni egy speciális csapda segítségével, most az ideákat próbálja csapdába ejteni és kalitkába zárni.
Veszélyes dolog ez persze, de mi mást tehetne az ember? Ha Istenek lennénk, nem lennénk erre kényszerítve. Ahogy János evangéliuma mondja: „Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige.” Az Ige, azaz a logosz, a gondolat, a szó, a nyelv. Az isteni nyelv nem jelekből áll, nem vonatkozik semmire, nem utal, mert mire is utalhatna. Az isteni nyelv nem leír vagy reprezentál, hanem teremt és természetesen az ideákat is az teremti. Az angyalok nyelvével már kicsit más a helyzet, mert az angyalok már nem teremtenek, viszont számukra is közvetlenül hozzáférhető minden idea. Az angyalok bárhol és bármikor azonnal ott teremnek, egymás elméjénél is, ezért nincs szükségük semmilyen közvetítőre, jelre, ha valamire gondolni akarnak vagy egymással kommunikálni szeretnének. Magukkal a dolgokkal foglalkoznak gondolkodás közben, és képesek közvetlenül jelen lenni a másik elméjében, ha érintkezésbe akarnak lépni vele. Tehát csak mi, földi halandók vagyunk arra ítélve, hogy a nyelvet jelrendszerként használjuk, amellyel kijelölünk és rögzítünk valamit, hogy később is azonosítani tudjuk, utalunk valamire, mert az épp nincs itt a szemünk előtt, és jelzéseket küldünk, mert üzenetek közvetítésére vagyunk kényszerítve. Reprezentálunk, utalunk, jelzünk, és persze interpretálunk, mert partikuláris, megtestesült világban-benne-létek vagyunk. Kapjuk a nyelvet és találjuk, gyűjtögetünk belőle, újrahasznosítjuk, ahogy Komoróczky Tamás is talál, gyűjtöget és újrahasznosít a művészetében és a saját korábbi művészetéből. Az ott nem a háromszög, hanem egy háromszög, egy típusnak, egy ideának csupán egy példánya, ahogy nem is a sárga, hanem csak egy sárga a sok közül. És igen, egy kirakós darabja, építőkockája. De vajon kirakóst kell-e játszanunk vele, hogy a teljesség látszatát állítsuk elő belőle? Vajon az esetlegességek, a hibák, a hiányosságok, a befejezetlenségek nem megfelelőbb, sőt őszintébb módjai-e az arra való utalásnak, mert hogy az utalásra vagyunk ítélve, hogy van, vagy talán van, vagy esetleg van valami, ami nem csak itt és most, sőt nem is csak számunkra létezik, ami nem a mi problémánk és a mi csip-csup gondunk, és bár nem önmaga által létezik, mert bizony mi hozzuk létre, mégis önmagában és önmagának van.
