A próféták szavai a metrók falaira vannak felírva – ez a dallam és szöveg jár a fejemben, miközben Keith Haring, egyszerre két párizsi helyszínen zajló kiállítását nézem. Ha Paul Simon nem a próféták szavairól, hanem képeiről írt volna, akkor jövendölése még igazabb lehetett volna, ugyanis a fiatalon, 1990-ben, 32 éves korában elhunyt Keith Haring egyetlen stílushoz sem alkalmazkodva, önmaga hozott létre teljes, gazdag és minden szempontból korszakos életművet.
Csak kivételesen nagy művészeknek adatik meg, hogy szimbólumaik, stílusuk, a gondolataikat megtestesítő, korábban még ismeretlen összefüggés-rendszerük, beépüljenek a köztudatba. Haring első, klasszikusan finomvonalú és míves rajzainak idejében, 1970-ben is létezett már graffiti, de az, hogy az egykoron csak társadalmi szemétként kezelt falfirkák bevonuljanak a kiállítótermekbe és a múzeumokba, az ő – és persze Jean-Michel Basquiat – megjelenése nélkül elképzelhetetlen lett volna.
A mostani kiállítás címe (Keith Haring – The political line) arra utal, hogy a kurátorok Haring életművének politikai vonatkozásai felől értelmezték az életművet, de benyomásaim szerint talán jobb lett volna, ha ezt a koncepciót inkább társadalom-bírálatként aposztrofálják. Haring művészetét leegyszerűsíthetnénk a 80-as években éppen megszülető hip-hop kultúra és az “establishment” többfrontos összecsapására, amelyben a politika, a faji előítéletek, az indusztrializáció, az agymosó tendenciákkal fellépő egyházak és szekták, az atomháború fenyegető veszélyének, és az akkor még szinte ismeretlen és nagyon hatékony gyilkosnak, az AIDS-nek össztüzében, egyre nyomasztóbbá válik a hétköznapi emberek kiszolgáltatottsága. A katolikus nevelésben részesült, törékeny alkatú és homoszexuális Haring-ból, New York-ba kerülvén, mindezek a fenyegetettségek elemi erejű alkotói energiát és kreativ haragot váltottak ki.
Michael Stewart – USA for Africa, 1985, Akril, olaj, vászon, 295 x 367 cm
Lindemann-gyűjtemény, Miami Beach © Keith Haring Foundation
A New York-i földalatti falainak átemenetileg üresen hagyott fekete felületeire – naponta kockáztatva a rendőri brutalitást – percek alatt viszi fel falfirkáit. Még akkor is, ha tudja, hogy ezek a művek sokszor valóban csak néhány percig létezhetnek. Újságokból kivágott, összeollózott, rajzokkal és szövegekkel kiegészített plakátokat helyez ki, főként az uralkodó amerikai kormányzat előítéleteit, korrupcióját, sokszor az alapvetőnek tartott amerikai értékeket is gyilkos gúnnyal kritizálva. Képein jellegzetes, gyermekrajzra emlékeztető, feltartott kezű, lyukas testű emberfiguráit kutyák üldözik vagy éppen botokkal támadó kezek verik, így a teljes testi és szellemi kiszolgáltatottság érzése szinte reflexszerűen alakul ki a nézőben. Amikor színekkel is dolgozik, a piros, fekete és sárga zománc- illetve akril-festék még erőteljesebbé teszi a hatalom és az egyén, a rossz és a jó, egyértelmű és azonnali konfrontációját, de egyben megkülönböztetését is.
A Keith Haring – The political line nem kronológiai hanem koncepcionális sorrendet követ, különválasztva a Haring számára létfontosságú szabadságjogokat, illetve az azokat fenyegető politikai-társadalmi jelenségeket, így a látogató még könnyebben ismerheti meg a Haring által filozófikusan is gyűlölt ellenségeket és az ellenük Haring által használt, azonnali asszociációra alkalmas jelképrendszereket: a dolláros feliratú bankjegyek átalakított változatai a pénz korlátlan hatalmát, Mickey-egér a média önálló gondolkodást leromboló gépezetét, a piros X a szexualitást, a kereszt az egyház hatalmi törekvéseit, a fekete a Haring-korában is még félelmetes apartheidet. Mindezekkel azonban Haring – és ebben rejlik filozófiájának és művészetének igazi titka – nem az institucionális szembefordulást, hanem az egyén kreativitását, elpusztíthatatlanságát, éppen a kulönbözőségéből adódó korlátlan lehetőségét állítja szembe. S ennek az örök értéknek a kinyílvánítását, felhasználását, kamatoztatását várja el minden egyes embertől. „Lehet, hogy úgy nézek ki, mint te, de ha közelebbről megnézel, észre fogod venni, hogy egyáltalán nem olyan vagyok, hanem teljesen más“ – írta naplójába.
Cim nélkül, 1985 április 9., Akril, vászon, 152,4 x 152,4 cm
Magángyűjtemény © Keith Haring Foundation
A párizsi Musée d’Art Moderne hatalmas falain nagyon jól érvényesülnek Haring többségében monumentális, műanyag ponyvákra festett képei. A közbenső tereket nagyméretű, archaikus formájú vázák töltik ki, melyek felületét Haring körbefutó, színes rajzai töltik meg. Egyhelyütt egyiptomi szarkofág, másutt görög-római büszt látható, melyekre a művész harsány színekkel jellegzetes formáit festette. Egy másik szinten – kitűnő technikai megoldással – többnégyzetméteres floureszkáló festményeit láthatjuk, ugyanitt pedig, egy külön helyiségben, a New York-i alagutak faláról megmentett– és azóta már milliomosok magánygyűjteményébe került – subway-drawing-ok sorakoznak.
Bár Keith Haring nagyon szigorúan bírálta az intézményes egyházakat, az egyén vallásos hitét, ahogyan szexuális irányultságát is, az individuum belső jogának, és sérthetetlennek tekintette. Így aztán nem meglepő, hogy a Keith Haring kiállítás második helyszínén, a 19. kerületben található Paris 104 kiállítóhelyen bemutatásra került tíz óriási, egyenként 8×5 méteres vászna, a Tízparancsolat. A Franciaországot szinte második hazájának tekintő Haring Bordeaux városától kapott megbízást, hogy készítse el ezt a sorozatot, és annak ellenére, hogy az elkészült műveket nyilvánvalóan nem lehetne szakrális helyen bemutatni, nemcsak fizikai, de művészeti értelemben is kiemelkedő alkotásoknak tekinthetjük. Az 1985-ben, néhány nap alatt, zománccal és akrillal megfestett, szinte belső fénnyel világító képek, mint egy hatalmas katedrális gótikus üvegablakai borulnak a látogatók fölé, ugyanakkor az alkotások jelképeikben, Haring senki mással össze nem téveszthető stílusában, a New York-i metrók, a graffitik, a lepusztult hip-hop pincék neonjainak, a huszadik század végének kilátástalanságát tükrözik.
Még egy érdekesség a mostani Haring-retrospektívről: egy elsőre jellegtelennek tűnő konténer. Haring – mikor már diagnosztizálták nála az AIDS-vírust – főként Andy Warhol tanácsára, Pop-shop néven nyitott helyet, amely egyszerre volt filléres ajándékbolt és galéria. Mindig is azt vallotta, ő nem értéket hordozó alkotásokat, hanem olcsó anyagokból készült „dolgokat“ hoz létre, amelyeket a lehető legtöbb emberhez szeretne ingyen eljuttatni.
Az már nem rajta múlt, sőt talán kedve ellen való volna, hogy a Haring-kiállítások butikjaiban, de szinte minden nagyvárosban, kifogyhatatlan választékban árulják ezeket a sokszorosított „dolgokat“. Személyes sorsa, drámaian korai halála innen nézve azért tűnik még tragikusabbnak, mert mindazok a társadalmi problémák, amelyek ellen egész életében annyit tett és harcolt, ma ugyanúgy fennállnak.
A cikk lejjebb folytatódik.