Heuréka! Schöffer
2016. január 31.-ig
Budapest, Műcsarnok
A Heuréka! Schöffer retrospektív célja „az 1992-ben elhunyt, világhírű „kibernetikus” művész újrafelfedezése”, de sajnálatos módon, ezért nem sokat tesz maga a kiállítás. Schöffer munkái minden különösebb újraértelmezés-, tálalás és invenció, azaz rekontextualizálás nélkül vannak beállítgatva a galéria tereibe. Rájuk van bízva, mihez kezdenek a látogatókkal.
Hiszen az újrafelfedezéshez több kell, mint pusztán egy műalkotás megléte, kiállítása. Hacsak erről lenne szó, Schöffer munkái mindig is elérhetők voltak, minthogy 1980-tól múzeuma és állandó kiállítása van szülővárosában, Kalocsán. Mindig is itt volt, felfedezésre, újraolvasásra várva. De lehet, hogy várnia kell még egy ideig.
A kurátorok és a kiállítás iránytalanságát, tanácstalanságát a kurátori szöveg leplezi le a legjobban (kiemelések tőlem): „Schöffer kibernetikus szobrai a maguk korában úttörőnek, esztétikai szempontból hipermodern téri alkotásoknak számítottak. (…) Ma ezek a művek egyfajta „futurisztikus-retro” hangulatot árasztanak, azzal szembesítik korunk emberét, hogy milyennek láttuk közel fél évszázaddal ezelőtt a jövőt.” Mintha a rendezők a közönségtől várnák a felfedezést, mert ők maguk sem hisznek az általuk kiállított művész jelentőségében, pontosabban mai jelentőségében, művészete érvényességében, izgalmasságában, párbeszédképességében. A kiállításrendezés maga mondja ki a verdiktet Schöfferre, és arra, hogyan is értsük: valamikor ez a produktum világhírű volt, de mára legfeljebb annyi érdekes maradt benne, mint egy Trabantban, egy trapéznadrágban vagy egy felhúzható békában. A régmúltra emlékeztet, retró.
Schöffer valódi művészete 1949-ben, a Norbert Wiener munkáival való megismerkedéssel veszi kezdetét. Addig a korban szokásos utat járta be, festményeiben, grafikáiban majd minden izmussal és stílussal megpróbálkozott. A kibernetikai fordulat után felhagy addigi alkotásmódjaival és szobrokat, pontosabban először térdinamikus, majd fénydinamikus, majd idődinamikus alkotásokat kezd el konstruálni. Alkotásainak minden későbbi korszaka a korábbiakra épült, azokat szintetizálta újabb anyagokkal, technológiákkal, perspektívákkal egyre komplexebb egységekbe. Schöffer művész-konstruktőr-programozó volt, egész lénye és alkotásmódja a technikai innovációk és az optimistán elképzelt jövő körül forgott, permanens kísérletezés és egyre nagyratörőbb tervek jellemezték.
Paradox módon, bár súlyos anyagokkal, fémmel, acéllal, alumíniummal dolgozott, és gyakran hatalmas alkotásokat készített (pl. a liege-i 52 méter magas, 66 forgó tükörrel és 120, elektronikusan vezérelt, színes fényszóróval ellátott Térdinamikus, kibernetikus fénytorony), mégis az anyag ellen harcolt: minden eszközt, a teret, e fényt, az időt az anyag elanyagtalanítására vetett be. Alkotásai, szobrai legalapvetőbb jellemzője a nem kitöltött, anyaghiányos, levegős struktúra. Művei mintha lebegő grafikák lennének, vonalakból állnak, amelyeket átjár a tér és a fény, a vonalakon, a konstruktivista acél-szerkezeteken pedig számtalap mozgó fémlapocska és tükör és lámpa kelt ezer fényreflexiót és érzéki káprázatot.
A szintetizáló és jövőbe törő tehetség Schöffert, ahogy sok avantgardistát, például Tatlint is, (gyakran meg nem valósuló, mert megvalósíthatatlan) összművészeti alkotások létrehozására sarkallta. Olyanokra, amelyeket Schöffer így ír le: „A hang, a fény, a szín, a mozgás, az elektromos energia, a villanymotorok, az elektronika és a kibernetika olyan teljesen újszerű műszaki képzettárat alkot, amely a művész számára új, korlátlan lehetőségeket tár fel az ismeretlen birodalmában.”
Schöffer legambiciózusabb, de soha meg nem valósult, csak tervekben maradt alkotásának, a Tour Lumière Cybernetique de La Défense (Kibernetikus Fénytorony a Défense[negyed]nek) címűnek a puszta leírása tökéletes példázata művészete majdnem emberfeletti, fantasztikus és egyúttal eléggé öncélú ambícióinak: „A torony 307 m magas, 57 m széles, aszimmetrikus felépítésű. Alapvázát 2 m vastagságú acélcsövek alkotják, hálószerűen összeillesztve. Kívül 14 óriási homorú és domború tükör, illuzionisztikusan módosítja a torony tengelyét. 265 forgó tükör, 3000 színes fényszóró és 2000 elektronikus villanólámpa kap helyet a vízszintes karokon. Ezek szétszórják vagy összegyűjtik a beeső fényeket, sugárzó „glóriát” bocsátva köré. 40 hatalmas reflektor éjszaka függőleges irányban két km-re megnyújtja a tornyot, az oldalt elhelyezett tükrökre pedig 24 lézercsóva vetül, ezek oldalirányban terjesztik ki a konstrukciót. (…) Kivételes események alkalmával füstfejlesztő bombák lépnek működésbe, és füstfelhőben tüntetik el a szobrot. Kibernetikus irányítórendszere kétirányú információ-sorozatra épül: a külső és a belső „események” feldolgozására. A mikrofonok, hőmérők, páratartalom-mérők, légszennyezésmérők, stb. adatait a központi „agy” átalakítja fény-hang-mozgásimpulzusokká, melyek véget nem érő számú variációkban kapcsolhatók egymáshoz. Emellett a központ feldolgozza a város intézményeinek (a rendőrkapitányság, az AFP – a francia hírügynökség –, a párizsi repülőterek, a Meteorológiai Intézet, a Tőzsde, az Obszervatórium, stb.) távírón továbbított adatait is, s a kapott speciális információknak megfelelően adagolja jelzéseit a nap 24 óráján keresztül a város számára.” (Aknai Tamás: Nicolas Schöffer. Corvina Kiadó, 1975, 20-21o.)
A torony egy nagyon okos, nyugtalan és végtelenül játékos elme túlhabzó és költséges játékaként, egy hatalmas, történetesen művész és nem tudós által alkotott robotként értelmezhető. Ha megvalósult volna, fény-és hangjeleket adna, néha füstfelhőt bocsátana ki, csillogna-villogna, reagálna a városra stb., de mindebből, figyelemreméltóan nem következne semmi. A mű és munkái többsége a kor technikai lehetőségeinek fantasztikus, áramvonalas és épp ezért, mára elavult példatára. A leírását olvasni olyan, mintha egy régi sci-fit olvasnánk. Ha megvalósult volna, valószínűleg úgy nézne ki, mint egy korabeli fantasztikus film díszlete.
Schöffer utópisztikus, futurisztikus, a technikai haladás mindenhatóságába, a fényesebb jövőbe, a tudomány, művészet és ember egyesítésébe, és végső soron az ember önmeghaladásába vetett hitétől hajtott technikaközpontú (össz)művészete a maga korában valóban úttörő és újszerű volt, de mostanára kifutott alóla az idő. Munkássága a 20. század művészetének egy olyan fejezete, amelyet maga alá temetett a por.
Mindaz, amire Schöffer technológiai értelemben vágyott, amit előrevetített, amire feltette és feláldozta a művészetet, nagyrészt megvalósult, akár úgy, ahogy elképzelte, akár másként, nem a művészet kontextusában. Technológiai elképzelései és újításai mögött álló jórészt reflektálatlan, talán már a maga korában is megkésett utópizmusa és emberképe ma naivnak, illuzórikusnak tűnik. Interaktív konstrukciói kevésbé továbbgondolásra, inkább önfeledt, gyermeki rácsodálkozásra és játékra késztetnek, ami persze, nem is olyan kevés.
A cikk lejjebb folytatódik.