Szikszai Károly: Multiplex
Godot Galéria
február 6-ig
A közelmúltig jobbára megbonthatatlannak tűnt a kortárs magyar képzőművészet politikához, azaz a saját szerepéhez, lehetőségeihez, s végül, de nem utolsó sorban, morális kötelességeihez való önkéntes, hagyományon alapuló szerződéses viszonya. Az absztrakt művészek – az ilyesmi nem mennyiségek kérdése – akkor is a „felsőház” tagjai voltak, amikor épp nem voltak divatban, míg mára – életpályájuk érett szakaszában – karizmatikus lényekből a magángalériák igencsak jól jegyzett művészei is lettek. Bak Imre, Fajó János, Jovánovics György, Maurer Dóra, Nádler István magánemberként bizonyosan politizáltak, vagy ma is azt teszik, de munkásságukban a politikai álláspontjaiknak nem volt nyoma. Szigorú formatan, éles kontúrok, pontosság és tagadhatatlan elegancia, emlékezetes szerkesztések: igazi grand art, amit műveltek és teszik ma is, végre nemzetközi kontextusokban is.
Ami a direkt politikai részvételt illeti, abban számos, a fentieknél sokkal fiatalabb művész lelt magához illő szerepet, ezek nagy része az ironikus giccshatárokon járt át, s végül vagy ott maradt, vagy esetleg visszatért a lokális műhelyek kisvilágába. Igazán komor, félreérthetetlen, s nem agitációs politikai festészetet Birkás Ákos hagyott ránk, akinek örökségét méltó mód kiállítani, s egyben megfelelő kommentárokkal, értelmezésekkel ellátni, nem sokáig késhet.
A kortárs szcéna azonban – használjuk ezt a finom, bennfentességre utaló kifejezést, s ez igazi öröm – jóval árnyaltabb, bonyolultabb, mint azt a fentiekben megemlítettem. Így például az is, hogy néhány kortárs intézményhez hasonlóan a Godot Galéria a jelen nehéz körülmények közt is igen figyelemre méltóan működik, ahogy ezt a héten megnyílt Szikszai Károly-kiállítás is mutatta. A kiállításnak a Multiplex címet adta, ami a valóságban egy szigorú geometriai rendet követő munka.
Három, egymás alatti sorban, soronként tizenkét azonos méretű, nagyrészt azonos technikával készült, álló, fekete-fehér grafika látható, fekete keretben lévő, álló téglalapokon. Míg az egyes képek állóak, addig az egész, szemmagasságban elhelyezett sorozat fekvő, s így az „képregényként” is szemlélhető, „olvasható”, kinek kinek magánügye, hogy balról jobbra, vagy épp fordítva. A rajzok nagy része a felismerhetőség, valamikénti azonosíthatóság határán jár, de Szikszai szándékainak megfelelően igen távol vannak az absztrakció fent említett „iskolájától”, s ugyanolyan messze a figurativitástól, vagy épp a narratív festészet megannyi válfajától. Ami engem illet, én ezeket a munkákat kortárs társadalmunk elvont tájképeinek látom: érzéki absztrakt műveknek egyszerre. „Az egész emberi / világ itt készül. Itt minden csupa rom…. / Felelj – innen vagy? / Innen-e, hogy el soha nem hagy / a komor vágyakozás, / hogy olyan légy, mint a többi nyomorult.”
Szikszai nem ligeteket, erdőket, azaz felismerhető tájakat, nem épített tereket, hanem olykor a léptéket, a távolságot is nehezen meghatározó foltokat, kontúrokat, a szerves és szervetlen határain átlépő alakzatokat hoz létre. Azt, amit itt és most naponta átélhet bármelyikünk, ha felemeli a fejét, a távolba néz, s a közelit sem leli, s közben nincs válasz arra az üres, és nem felesleges kérdésre, hogy mindez mikor is lenne? A geometrikus absztrakció: a tökéletesség kívülállásának példás dokumentumai nem kívánatosak Szikszai számára, akit nem érdekel a napi hisztéria, de azt mégis tűrhetetlennek látja, hogy mi is van a hazánk helyén. Mikor is élnénk mi itt? „Ez nem ideje semminek”, ez a sor Petritől való, a Zátony című korai nagy verséből, amelyben a romok felismerése és a nyomorultakkal való azonosság vágya olyan program, amely elől nehéz kitérnie annak, aki mégiscsak, mindennek ellenére, arra gondol, hogy elszámolással tartozik az értelmet vesztett Idő ellenében – ugyan mit is tettünk?
Szikszai harminchat munkája a falon, egy karanténná változtatott város egyik bonyolult módon látogatható galériája falán látható, míg odakint egy kiismerhetetlen járvánnyal hol küzdeni képtelen, hol küzdelmet, s nem higgadt észjárást követő hatalom, épp a XIX. századvég nagy historikus építészetét, a közteret a hatalom reprezentációjává lesüllyesztő díszletté változtató várost építi újra, hogy mire ki-ki visszaérhet a közös lét idejébe és tereibe, már rég nem tudja majd, hol van és mikor. Szikszai egyik képén feltűnik egy emberi arc, pontosabban annak részletei, s meg nem mondom, hogy élő vagy holt. Egy sorral lejjebb egy verset követő, idéző szöveg, mely épp oly éles, mint tehetetlen, s tény, hogy ezt illusztrálják a képek. „ ITT VAN MÉG / HÁTRA MÉG A LEGNÉPTELENEBB / HIT IS IGAZ HIT ANNAK/ AKI HISZ BENNE. / AZ EMPÁTIÁNAK AZONBAN / NEM PUSZTÁN ÉRZELMI / ÖSSZETEVŐI VANNAK. SZTÁLIN KÓROS SZEMÉLYISÉG – / JEGYEI, VALAMINT JÓCSKÁN / ÁTLAG FÖLÖTTI VEZETŐI/ MENEDZSERI KÉPESSÉGEI / EGYARÁNT ABNORMÁLISAK VOLTAK./ S alább, egy keretben: AZ ÚJSÁG-OLVASÓ.
S ez persze megint eldönthetetlen, mint a képek mindegyike, feszültséget keltő, a szemlélődést kiváltó, kikövetelő határeset. S itt Szikszai mintha segítséget nyújtana tanácstalan nézőinek, hátha az olvasó szerepe segít, hátha a szöveg kiismerhetetlensége és grammatikai, szemantikai valósága egy pillanatra eldöntötté teszi a helyzetet.
Ez a sorozat ugyanis rólunk szól, nekünk, s már oly ritkán van mit mondanunk egymásnak, ami valóban segítségnek, értelmes rendet teremtő kérdésnek tűnhet. S ráadásul, hogy mindez még bonyolultabb legyen: az on-line bemutatót tartó Grecsó Krisztián egy absztrakt, de érthető és élvezhető novellát olvasott fel, személyes vallomást, míg a performansz elején és végén Gaál József absztrakt zenéje szólt, amely óhatatlanul Jacques Attali Zaj, a zene politikai gazdaságtana című kiváló esszéjét, ismert könyvét idézte fel.
Tehát Szikszai a karantén és a historikus építészeti szimulakra, azaz értelem és érzelem nélküli, eredetik nélküli másolatokból összeálló terek városában, mégis összehozott egy közös munkát, ideológia és hazugság nélkül, magányos művészekből, akik végül a galéria vezetőjével, Kozák Gáborral, mind a négyen ott álltak egy üres teremben a kamera előtt, s belenéztek a lencsébe. Érdemes megnézni őket, ott vannak a neten. Feszült, figyelő, és egymás mellett álló, a lábuk előtt lévő reflektorral élesen megvilágított, hatalmas vetett árnyékaik túlmennek a mögöttük lévő képeken. Nincs erre ok, de a kép drámai s a számos tapasztalaton, traumán túli férfiak nem viccelnek. Nehéz dolog mifelénk élni, független művésznek maradni, s ez nekik sikerült. Mintha mégiscsak lenne értelme a művészet rendíthetetlen követelésének: a divat helyett az értelem teremtésének, a pénz által zajból zenévé tett üres ismétlés ellenére is fennmaradt teremtésnek.
