A nemrégiben átadott Magyar Zene Házába Lorenzo Senni fellépése okán ellátogató közönség a koncert első óráját az épület fapadlóján ülve töltötte, kollektív kísérletet téve Fausto Mercier felvezető szettjének értelmezésére. A pécsi hangtechnikusból zenei producerré avanzsálódott Nagy Roland a.k.a. Fausto Mercier experimentális hanghatásaira valóban nehéz lenne táncolni vagy bármilyen ritmikus mozgást végezni, mivel az látszólag tudatosan kerül mindenfajta zenei harmóniát. Munkássága valahol a kortárs sound art és a posztmelodikus industrial techno határmezsgyéjén helyezhető el; kaotikus hangzásvilágát élőben a foszforégésre emlékeztető fényhasználat okán szinesztetikus élménnyé vált improvizáció formájában adta elő. A folyamatosan összeütköző és ledarálódó zajdarabok egy olyan organikus, oszcilláló világot tárnak elénk, amelynek ugyanakkor nem feltétlenül szeretnénk részévé válni. Ha zenéje valóban azt jelzi, ahogy azt a prágai Genot Centre írja, hogy “közel a szingularitás”, ez a kilátás Fausto Mercier közvetítésében disztópiaként tűnik föl.
A performansz vége felé a közönség néhány tagja a hanghatásokat túlkiabálva beszélgetni kezdett, mire a teremben többen felháborodott pillantásokat vetettek a hangoskodókra. De vajon pontosan miért is? A hangok és zajok ilyenfokú agresszív demokratizmusa közepette igazán nem beszélhetünk arról, hogy a durva emberi szó megzavarta vagy tönkretette volna az egyébként makulátlan auditív élményt. Ellenkezőleg, a beszéd ugyanúgy illett vagy nem illett a Fausto Mercier által produkált szétmálló hangcserjésbe, mint bármi, ami a hangszórókból érkezett.
Ezek után nem meglepő, hogy a headliner Lorenzo Senni epilepsziás rohamokat kiváltani képes stroboszkóp effektek fényjátékával kísért színpadralépését megváltásként üdvözölte a talpraugró hallgatóság.
Senni saját bevallása szerint sosem tartozott a szórakozóhelyeken reggelig lépegető rave-esek közé, abszolút laikusként kezdett producerkedni. Ennek köszönhetően egyedi perspektívából közelíti meg az elektronikus zene, azon belül a trance műfaját. Ezt a sajátos honállást vagy nézőpontot “rave-voyeurizmusnak” keresztelte el. A kívülálló szerep talán megmagyarázza Senni korábban feltérképezetlen szonikus területeken való kalandozásait. A Riminiből származó producert gyakran nevezik a zenei pointillizmus pionírjának, hiszen számait valóban egyfajta szervetlen részekre vagy pontokra tagoltság jellemzi. Az ő esetében azonban az összeállítás folyamata ha nem is konvencionális, de minden esetben ritmikailag stabilabb és melodikusabb végeredményt mutat, bevallott célja pedig a dance gyűjtőfogalmával leírható műfaj “vandalizálása”.
Senni albumai az elmúlt évtized legegyedibb elektronikus zenei projektjei közé tartoznak. Ha a művészettől független formájában a zaj a megszakítás archetípusa, a 2012-es Quantum Jelly a zaj rehabilitációjaként értelmezhető. Az album a görcsösen visszhangzó szintetizátoros szólamokon keresztül a ’90-es évek hard-trance korszakát idézi meg, miközben sosem töri meg a minimalista repetíciót egy szerkezeti tetőponttal, ahogy az megszokott, sőt elvárt az elektronikus zene szinte összes populáris műfajától. Ez a türelmes, fegyelmezett építkezés leginkább a nyitószám XmonstersX-en figyelhető meg, míg például a Windows of Vulnerability,vagy a MakeBeleive úgy redukálják csontvázára a hagyományos trance-slágert, hogy az közben semmit sem veszít euforikus erejéből.
A Quantum Jelly forradalmi sikere következtében Sennire felfigyelt a brit techno legendás lemezkiadója, a Warp Records is, minek következtében 2016-ban náluk jelent meg a Persona című albuma is, amely szintén a ’90-es évek imádott trance hangzásvilágával dolgozik, de olyan számokon keresztül, mint a Win in The Flat World vagy a Rave Voyeur még szabadabban kísérletez a műfaji korlátok elhagyásával.
Senni szinte tudományos precizitással fejti ki művészetelméletét. Elsősorban az elektronikus zene ismétlésekből kibomló, fokozatos építkezése érdekli, nem pedig a ‘drop’ vagy más klimatikus feloldás, melyhez ez általában vezet. Legjobb számai, mint a profetikus címet viselő The Shape of Trance to Come ilyenmód mindössze ígéretek maradnak, örökösen karnyújtásnyira a beteljesüléstől, de sosem elérve azt.
A permanens akusztikus edging hagyományát viszi tovább az olasz producer 2020-as Scacco Matto című albuma. Bár a felhasznált hangok minden eddiginél szélesebb spektrumából válogat, zenéje változatlanul mentes a doboktól és vokáloktól. Ehelyett továbbra is a szintetizátor-arpeggiók funkcionálnak ütőhangszerekként és énekhangokként egyaránt; a megszokott minimalizmus helyett ezúttal azonban szabadon nyúlnak és élesednek, olyan számokat eredményezve, mint Senni diszkográfiájának kétségkívül legszentimentálisabb eleme, a Canone Infinito. A scacco matto jelentése sakk-matt: az album utolsó száma, a THINK BIG ennek megfelelően a győztes lépés lenne. Ez Senni legambíciózusabb száma: egyetlen tiszta, analóg szólam cikázik a hangszínek között, alulról megtámogatva előbb akadozó szintetizátorok, majd a basszus által. Kielégítő lezárás természetesen nincs.
Az eddigre tömeggé duzzadt hallgatóságot lenyűgözte, hogy miközben a nulláról építette újra számait, maga Senni is elkezdett megőrülni a DJ-pult mögött. Ugyanakkor nem mindenki készült föl az életműből: a mögöttem állók eleinte agyondícsérték a Canone Infinitót, ám mikor a szám percek után sem kulminálódott semmiféle tetőponttá, halkan elégedetlenkedni kezdtek. “Jó, csak hol a drop?” A szám második felében egyszer még felvillant a remény: “Na…!”. Aztán végül a csalódás: “vaklárma”. Ennél lényegretörőbben pedig nem is lehetett volna összefoglalni a rave-voyeurizmus lényegét.
Borítókép: Piotr Niepsuj (Forrás: SSENSE)
