Hatvannyolc lassanként szitokszó lesz mifelénk. Merthát tudjukmilyen szellemiség uralja legfőbb ellenségünket, Brüsszelt. És tudjukkik ott a meghatározók. Ugyehogy? Na jó, nem erről akartunk beszélni. De valamiképp mégis erről. 1968 évfordulója van, és most úgy tűnik, jóval kevesebb kiállítás, könyv, rendezvény emlékezik erre az évre, mint 2008-ban. Pedig volna miről beszélni 1968 apropóján, például arról, amiről ez a kiállítás is beszél: Kelet-Európa hatvannyolcáról. A sokszor emlegetett olvadás, lazulás, ha volt is, a kelet-közép európai országok mindegyikében mást jelentett, másként jelentkezett. Ezeket a folyamatokat mutatja be a kiállítás a sajtó változásain keresztül. Az ifjúsági lapok közegében megjelent a nyugati zene, divat, életforma, a keleti új kulturális mozgások egy része, és megjelent, ha torzan is, de sok minden abból, ami Párizs vagy Nyugat-Berlin utcáin történt. A magazinkultúra, a tömegkultúra szintjén, de mégiscsak érződtek új szelek. Mintha egy nagy, nemzetközi ifjúsági magazint lapoznánk végig a teremben, miközben a prágai Károly-híd hippy dalosairól, a budapesti divattervezőkről, a lengyel happening művészekről, a frivol és ideologikus jugoszláv új filmesekről, a sztárokról és szex-szimbólumokról szóló történetek közül kiolvasható az egész korszak. A sorok között, ahogy szoktuk. Közben pedig nehéz nem arra gondolni, hogy lényegében az egész kelet-európai hatvannyolcnak az a katonai beavatkozás vetett véget, amelynek során a „Varsói Szerződés egyesített erői” bevonultak Csehszlovákiába. És amely beavatkozásban a Magyar Néphadsereg is oly gyászos szerepet játszott. És amiért, noha 2008-ban formálisan is megtörtént, nem lehet elégszer bocsánatot kérni.
Hol? Centrális Galéria – Blinken OSA Archívum, 1051 Budapest, Arany János u. 32.
Mikor? szeptember 16-ig
Légy realista, követeld a lehetetlent! – szólt a párizsi hatvannyolc egyik jelszava. Európának ezen a felén többé-kevésbé beértük volna az emberibb szocializmussal is, bár a reformok követelése már önmagában a lehetetlennel felérőnek tűnt. A csehszlovák hatvannyolc sokakban élesztette föl a reményt, hogy valami tényleg változhat. És bár a különféle barakkok közül a mienk volt a legvidámabb, mégiscsak barakk volt, és egy pillanatra, 1956-ra is emlékezve azt gondolhattuk, hogy ha a legbarátságtalanabb rezsimek egyike, a csehszlovák is megbontható, akkor bármi lehetséges. A csehszlovák miniforradalom eltiprása aztán – amelyre a magyar sorkatonákat is átvezényelték a határon –, mindenkiben szétfoszlathatta a reményt, hogy a rendszer javítható. A végső erjedést viszont mégis ’68 leverése indította el. 1968 Prágája éppoly fénylő pont az államszocialista korszak sötétségében, mint ’56 Budapestje, vagy 1980 Gdansk-ja, de ne feledjük el, hogy Pozsony is ott volt Prága mögött, Csehszlovákia másik fővárosában is megtörtént a forradalom. Ladislav Bielik képei pontosan erről tudósítanak. Bielik sajtófotós volt. Egy képe, amelyen augusztus 21-én, Emil Gallo, önkormányzati alkalmazásban álló vízvezetékszerelő egy T-55 ös tank előtt áll, és ingét szétrántva kiáltja: Lőjetek!, világhírűvé vált. Pedig Bielik mindenütt ott volt Pozsonyban, ahol akkor történt valami. Képei egy része a padlásán lappangott, hiszen sajtófotós, dokumentumfotós pályája 68 után megtört. Sportfotós lett, és Budapesten halt meg, 1984-ben egy autóversenyen elszenvedett balesetben. Hatvannyolcas fotóiban épp az a lélegzetelállító, hogy Prágával mennyire szinkronban volt ott is az utcák, terek népe. A Keleti Pályaudvar előtti köztéri kiállításon összecsúsznak a korszakok: folyton felrémlik ’56 és Budapest, meg 1989 Bársonyos forradalma. Aki azt mondja, hogy a keleti rezsimek összeomlásában nem volt semmi katartikus, az nem mond igazat. Elnyújtott, hosszú katarzis, ötvenhattól hatvannyolcon át nyolcvankilencig.
Ki? Ladislav Bielik
Hol? Keleti Pályaudvar, Budapest
Mikor? július 12-ig
Kamerák és más optikai eszközök
És most valami egészen más. Illetve mégsem egészen más. A kamera, annak felépítése, technológiája meghatározza azt, hogy milyen a kép, amelyet készítünk, végső soron azt is, hogy miként látunk valamit. Waliczky Tamás médiaművész az egyik legfontosabb magyar alkotó, aki hosszú idő óta már nem igazán a hazai szcéna része. Külföldön él és dolgozik, és amivel foglalkozik, szintén olyasmi, ami élesen megkülönbözteti őt legtöbb pályatársától. A videó, az animáció egyik úttörő gondolkodású művészéről van szó, akit minden munkájában a képalkotás, a látvány és a látás filozófiája, metafizikája érdekel. Waliczky nagyon ritkán állít ki, jelenik meg Budapesten. Most visszanyúlt egy 1989-es munkájához, amellyel az Ars Electronicán díjat is nyert, és ismét érdekelni kezdték a látványt „előállító” szerkezetek. Az elképzelt eszközöket megjelenítő grafikái, képalkotói módszerének köszönhetően perfekcionisták, a képek mellé írt szövegek pedig elgondolkodtatnak arról, hogy hogyan látunk. Nézzük meg!
Ki? Waliczky Tamás
Hol? Molnár Ani Galéria, 1088 Budapest, Bródy Sándor utca 36.
Mikor? október 6-ig
A nyitókép A megnyitón nem lehet kiállítást nézni című sorozat része, és Ladislav Bielik – August 1968 című kiállításának részlete a Keleti Pályaudvar előtt, Budapesten. Fotó: Erdei Krisztina
