Ruben Brandt, a gyűjtő
magyar thriller, 96 perc, 2018.
r.: Milorad Krstić. Nov. 15-től a mozikban
Hónapok óta hangosak a hazai lapok kultúrával foglalkozó rovatai az új magyar animációs film, a Ruben Brandt, a gyűjtő okán. Felfokozott várakozás előzi meg, a közönség mintha ki volna éhezve a magyar filmsikerekre – ráadásul jócskán telt el idő a premier előtti vetítések és a forgalmazás startja között–, ha pedig hazai animációról van szó, akkor persze lehetetlen elkerülni a több mint 30 éve bemutatott Macskafogó emlegetését sem, a vele való összevetést, legalább minőségben.
“A lélek gondjaihoz a művészet a kulcs”
Milorad Krstić, hazánkban élő szerb-szlovén származású alkotó maga is gyűjtő, mint ahogyan a szóban forgó történet főszereplője is az. Persze valamiképp “gyűjtő” minden alkotó, sőt a művészetet fogyasztó közönség is, hiszen a minket ért hatásokat megszűrjük és jobb esetben összegyűjtjük, elraktározzuk, hosszú távon kamatoztatjuk. Azonban kevés alkotó érzi feltétlenül szükségét annak, hogy az őt ért inspirációkat saját alkotásaiba sűrítve adja vissza, így tisztelegve előttük, ugyanakkor ezek felhasználásával saját történeteinek és karaktereinek is újabb dimenziókat, rétegeket teremtsen (a hazai művészek közül tipikus példa erre Kerekes Gábor utópisztikus, cyber-punk ihlette recycle kollázs-installációi). Ez az eljárás külön műfaji megnevezést kívánna magának, ennek hiányában csak inter-, multi- és ehhez hasonló jelzőkkel tudjuk leírni – a jó öreg Gesamtkunstwerk az eredeti recepciója miatt nehezen kívánkozna ide.
1995-ben készült egy animációs film, amely már a Krstić-i formavilág jellegzetességeit vetítette fel: a My baby left me. Ezüst medve-díjat nyert a 45. Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon, azonban az életművön belül nem ez a mostani film közvetlen előzménye. Az alkotó az interjúkban mindig hangsúlyozza, hogy ő elsősorban festő, a film sűrű szövetében legfontosabbak számára a festészeti inspirációk, ezért is sokkal inkább tekinthető a Ruben Brandt előzményének az a másik projekt, amellyel a nagyközönség 2011-ben a Műcsarnokban találkozhatott. A Das Anatomische Theater sajátosan komplex mű: összesen öt réteget foglal magába (könyv, kiállítás, weboldal, interaktív CD-rom és DVD-játékfilm), személyes olvasata a 20. századi történelemnek és kulcsfiguráinak. A tárlat ideje alatt a Forte Társulat előadásában a kapcsolódó színdarab is megtekinthető volt, amelynek témája egyezik a Ruben Brandt alaptörténetével, és ugyanezt a címet viselte. A “múzeumszínházi” előadás után, majdnem újabb tíz év vázlataiból, gyűjtögetéséből nőtte ki magát mostanra az egész estés animációs film, amit november 15-től tűznek műsorra a hazai mozik.
“Akadálymentes enciklopédia”
A Ruben Brandt egyszerre négy műfajt is játékba hoz: egy film noir hangulatába és kulisszáiba ágyazva fut az akció-thriller elemekkel tűzdelt krimi, amelyben a címszereplő egymaga jeleníti meg a sztori két legfontosabb eszmei mozgatórúgóját. A jól menő pszichológusról, aki Zaha Hadid-ihlette svájci villájában művészetterápiával gyógyítja betegeit, kiderül, hogy maga is a művészet, a gyűjtés rabja. Sőt, inkább áldozata, megszenvedője. A probléma megoldásában épp kezeltjei segítenek neki: random műkincsrabló banda verbuválódik belőlük. De természetesen egy éles eszű és szívós magánnyomozót is kapnak a nyakukba, akinek szintén szép kis gyűjteménye van otthon. A film végére a címszereplőkkel együtt bogozzuk ki a szálakat és mindenkiben megszülethet egy saját értelmezés: a végkifejlet kinek-kinek mást jelent majd.
Számos platformon, különböző nézőpontokból ismertették és vizsgálták már a Ruben Brandt, a gyűjtő vizualitását és cselekményét: a film Facebook oldalán szépen sorban gyűjtik az eddig megjelent kritikákat, érdemes belőlük szemezgetni. A mi tisztünk nem az átfogó mindent meg- és felfejtő kritika, hanem egy speciálisan artportalos olvasat ismertetése lehet. A szerző véleménye szerint itt nem egyszerűen a magyar egészestés animáció felélesztése történt, hanem műfajteremtő alkotás született, amellyel nemcsak nem lehet, de nem is érdemes versengeni. Minden esélye megvan arra, hogy fontos animáció-történeti mérföldkő legyen. Olyan bonyolult utalásrendszer, sokféle stílus és műfaj szövi át, hogy ha a számtalan réteg közül az alkotók csak egyet választottak volna a film alappillérének, akkor is élvezhető, bár lehet, hogy egyszerűen csak jó film lett volna a Ruben Brandt-ból. Így viszont,
ennyi jelentéssel és intertextuális, vizuális, filmes, zenei, építészeti és képzőművészeti hivatkozással terhelve, összetett, sűrű, audio-vizuális orgia – a készítő szavaival élve, szimfónia – lett.
A néző először kapkodja a fejét, majd egy idő után rájön, hogy úgysem tud mindent azonosítani, mert ebben a filmben az összes apró ceruzavonás szándékolt, mi több, jelentéssel, utalással teli. És talán éppen az róható fel hibájának is, hogy a nem ennyire sokrétű alkotásokhoz szokott néző nem is képes követni ezt a rengeteg hivatkozást, és mire felismerné, hogy tulajdonképpen szükségtelen is, hiszen azért ilyen ez az élmény, hogy minél többféle réteget megszólítson és szórakoztasson, addigra épp vége a filmnek.
“A Ruben Brandt a klasszikus és modern művészeti alkotások színes egyvelege, egy akadálymentes enciklopédia, ahol minden egyes kocka tele van a művészettörténet jól ismert darabjaival”– nyilatkozta Milorad Krstić. De túl a vizuális művészeti referenciákon, amelyek főleg a festészetből, a filmekből illetve az építészetből merítenek, fontosak a zenei illetve történelmi és pszichológiai utalások is, valamint az ezeket összekötő referenciális háló (pl. a Cold War Barban játszódó jelenetek, vagy a sínekre felírt Pacific 231, a Honegger-zenedarab címe, ami épp akkor szól). Minden jelenetnél azt érezheti a néző, hogy szívesen időzne még a részleteken, s hogy máris száguldunk tovább a következő képre, az pusztán azért nem zavaró, mert nemcsak a vizualitás ilyen elképesztően erős ebben a filmben, hanem a történetmesélés és a cselekmény sodrása is. Igaz, utóbbiban néhány kötelező feladat is ki van pipálva. Például a film elején a dinamikus autós üldözés, aztán a vége felé ugyanez, a katarzis pillanataiban. A vonat tovarobogása, amely a keretet adja, vagy például az, ahogyan a főszereplők lelki megnyugvását, feloldozását madarak szimbolizálják. Bár azt feltételezzük, hogy a készítők ezzel is a műfaji, sőt ikonográfiai előképek előtt tisztelegnek.
A 2D- illetve 3D hatású digitális animációk finom összjátékának köszönhetően mégsincs vizuális túladagolás, emellett a jelenetek kollázs-szerűen épülnek fel: van, ahol kidolgozottabbak, máshol elnagyoltak a részletek. A jellegzetes karaktervilág szintén Krstić sajátja, ugyanakkor érdekesség, hogy a többszemű, leginkább Picasso-i, kubista formavilágot idéző alakok között a három főszereplő alakja a legkevésbé szürreális, kétdimenziós voltuk ellenére. Az egyik legrealisztikusabb 3D figura meglepő módon nem is ember, hanem állat: a csiga, aki egyébként végig előfordul a filmben, furcsa, egyedi szimbolikát hordozva. Bizonyos olvasatok szerint az élet körforgására, a lélek átalakulására utal, ami a két férfi főszereplő kapcsolatával illetve Doppelgänger mivoltával is viszonyban állhat. A közérthető és a széles közönségnek szóló gegek, utalások között megbújik néhány üzenet egy szűkebb, talán szakmai körnek is. Nekik szóló fricska, miszerint nem igaz, hogy a műtárgypiacon nincs pénz, mert igenis van: amikor értékes műtárgyak tűnnek el a világ nagy múzeumaiból, vérdíjat tűznek ki a rablást elkövetők fejére.
Összességében egy méltán nagy visszhangot kiváltó, díjakra esélyes és talán folytatást is hozó alkotás várja a hazai (és úgy tűnik, a nemzetközi) közönséget. A benne megjelenő komplexitást rétegekre bontva, akár egy sorozat alapjául is szolgálhatna, bőven van inspiráció és képesség is ehhez a teljes stábban.
Fotók: a forgalmazó Mozinet jóvoltából
