Reisenbüchler Sándor (1935-2004) – életművetítés a Balázs Béla Stúdióban

Április 20-, 21-, 22-én este 7-kor kezdődnek a vetítések az Újpest rkp. 5-ben, a Balázs Béla Stúdióban.Reisenbüchler Sándor a magyar animáció történetének legmagányosabb alkotója volt. Ha leszámítjuk a film technikai mivoltából következő elkerülhetetlen kollektivitás szükségességét Reisenbüchler az első gondolatszikrától kezdve, a vége főcímet követő fekete filmszalagig alkotásainak egyedüli kivitelezője volt.
Soha nem hagyta háta mögött a 60-as évek és a 70-esek elejének progresszív, rendhagyó, az úgynevezett elitkultúrával mindig szembenálló független művészeti alkotómunka eszméjét. Hitt az emberi sors és embertársai életkörülményeinek jobbitásában, és soha nem adta fel hitét, hogy ebben a változásban a művészetnek, és a művészek magatartásának kiemelkedő szerepe van.
A Színház és Filmművészeti Főiskolán Herskó János tanítványaként végzett, és ellentétben az animációs filmalkotók jelentős részével, élete végéig elsősorban filmalkotónak és nem „képcsinálónak” tartotta magát.
Munkásságára és világszemléletére a tizes-huszas évek szovjet avantgard filmjei, elsősorban Vertov, Eizenstein és Dovzsenko, másrészt a 60-as-70-es évek amerikai underground filmjei, mindenekelött a Whitney testvérek Jordan Belson és Stan Vanderbeck harmadrészt pedig Jean-Luc Godard hatott. Persze, ezek a hatások csak azok, amelyek a filmezés területéről érték, Reisenbüchler ugyanis, ha nem éppen filmet készített, állandóan olvasott, olvasmányai alapján jegyzetelt a szövegekből, a 20-as évek német avantgard képzőművészetét, és a jóval későbbi amerikai pop-artot jellemző kollázsokat készített.
Kevés olyan animációs filmkészítőt ismerünk, akinek műveiben a kameramunka és a vágás annyira önálló és megkülönböztetett funkciót jelentett, mint neki. Gyönyörű képeket rakott filmjeibe, amelyeket néhány késői munkáit leszámítva, teljesen egyedül, munkatársak nélkül állított össze. Nézői azonban mégsem ragadhadtak az öncélú tetszelgésbe ezen képek láttán, mert a képeket lépten nyomon megerőszakolta a kamera dinamikus mozgásával, annak kíméletlen, mindig a „mondanivalót” szolgáló, hisztérikus dinamikájával.
Eizenstein montázselmélete és az azt meghaladó godardi képstruktúra minden munkájára, és egyáltalán a filmkészítéshez való viszonyulására, alapvetően hatott.
Kíméletlen, leküzdhetetlen gyűlöletet érzett a kommersz alkotások és minden, az alkotói munkához képest külsődleges szempontnak tűnő engedmények iránt.
Azt hisszük, halálával filmkészítésünk egyik legprogresszívebb korszakának utolsó képviselője távozott.