A #nyolcvanasévek sorozata Szabó Eszter Ágnes és Balázs Kata kutatásának nyomán kezdődött, és az ahhoz készült interjúkból válogat. A kutatás a populáris kultúra és az akkori kortárs művészet (mondhatni elitkultúra) közös halmazait vizsgálja. Az előző részben Méhes Lóránt képzőművésszel és Sándor Pál filmrendezővel zajlott beszélgetés. Most a kutatók Nyári Istvánt kérdezik, aki ebben az időszakban átjárt a két terület között, egyszerre dolgozott pop produkciók, művészfilmek és alternatív zenekarok látványtervezőjeként, valamint képzőművészként.
Szabó Eszter Ágnes-Balázs Kata: A nyolcvanas évek történetét kutatva lassan arra a következtetésre jutunk, hogy a popkultúra az a terület, ahol a mainstream és az alternatív vagy underground területek leglátványosabb átfedéseit találjuk. Eddig ezekre a kapcsolódásokra kevesebb figyelem jutott, bár a kutatás már régóta foglalkozik a nyolcvanas évekkel és előzményeivel, és ennek köszönhetően egyre több korábban ignorált dologra is fény derül. Az Omega együttest például látszólag alappal sorolhatnánk a támogatott zenekarok közé, miközben például Méhes Lórántot és téged is a kor nem hivatalos műfajait képviselő festőinek sorába. Az Omega 1981-es Az arc című lemezborítóján, amelyen a te festményedet használták fel, mégis Zuzut (Méhes Lórántot) és téged láthatunk. Sok lemezborítót készítettél, grafikai és látványtervezői munkásságodban a magyar popzenei, képző-, és filmművészeti élet összekapcsolódni látszik. Hogyan történt ez a kapcsolódás?
Nyári István: Reklámgrafikusként végeztem az Iparművészeti Főiskolában, 1977-ben. Ekkor Nagy Péterrel létrehoztuk Budapest legfelszereltebb magán grafikai műhelyét, ahol többek között a Hungarotonnak készítettünk lemezborítókat. Volt szitagép, fotólabor és minden, ami ahhoz kellett, hogy el tudjunk vállalni különböző munkákat. Sokan tudtak rólunk, és jártak hozzánk nagyítani vagy nyomtatni, mint például Vető János is, aki szintén a lemezgyárnak dolgozott és fotózott akkor. Több Cseh Tamás lemezborító elkészítésében dolgoztunk együtt. Az Antoine és Désiré-borítóhoz az egyik fotót Dixiről (Gémes János – a szerk.) és Zuzuról megfestettem hiperreálban, és ez rá is került a belső borítóra. Zuzu gimnáziumi osztálytársam volt, régről és jól ismertük egymást, ő is lejárt hozzánk, sőt, egy évig ott is lakott. Néha Xantus János is megjelent Makk Károly társaságában, akivel Zuzu talán barátságban is volt. De járt nálunk többek között Presser Gábor, Hobo, Komár László, vagy Katona Klári is. Egyébként tervezem komolyzenei lemezborítókat is, ez is része volt a grafikusi munkámnak a Hungarotonnál.
SZEA-BK: A zenészeket és popénekeseket, akiket említettél, semmiképpen sem sorolhatjuk az alternatív vagy underground kultúrához. Ez mai szemmel zavarbaejtően vegyes képet mutat, hiszen a baráti társaságodat inkább az underground alkotókhoz soroljuk.
Ny.I.: A zenészek és énekesek Nagy Péterhez és hozzám jöttek, általában a borítók miatt, hiszen ez volt a munkánk. Sok mindent kitaláltunk, ami előtte itthon még nemigen létezett. A szitázás mellett ilyen volt például a zenekaroknak készülő plakát, vagy jelvény, mi megterveztük és legyártottuk ezeket az Omegának, az LGT-nek, a Hobo Blues Band-nek. Mindent ki kellett hozzá találni: külön a kis jelvényalapokatgyártatni, kitalálni, hol legyen rajtuk a tű, mert ezek sem voltak elérhetők. Sem a mainstream zenéhez, sem az underground vagy alternatív zenéhez nem kapcsolódott kreatív ipar. Úgyhogy, mi nem azt az undergroundot képviseltük, amelyet például a Kieselbach Galéria idézett föl tavaly ősszel a Pokoli Aranykor című plakátkiállításon, hanem inkább az alternatív kreatív ipart, merthogy az ismertebb zenekaroknak sem volt semmijük. Azok a nagyobb zenekarok, amelyek a Hungarotonnál jelentek meg, mint az LGT, az Omega és a később a Beatrice is, csak úgy néztek ki, mintha működnének, de az egyedüli, ami valójában működött, az a Neoton volt… illetve volt a Hungarotonnak egy saját rock zenekara Vikidál Gyulával, a Dinamit. Számukra készültek promóciós anyagok, a többieknek meg nem, és mi ezeket kezdtük el gyártani. Ebből éltünk, és ezt az együttesek a saját zsebükből fizették.
BK: Ez volt a popkultúra?
Ny.I.: Igen, miközben mégis underground volt. Nem lehetett abban az időben szitagépet venni, nekem mégis volt, mert összeraktam egyet a két kezemmel. Hivatalosan ugyanis nem birtokolhattál semmilyen nyomtató, sokszorosító eszközt, mert jött a rendőrség és megkérdezte, hogy mi ez, és ha szamizdat gyártásra használható volt, azonnal lefoglalták, elvitték. A szita azért maradhatott, mert művészeti eszköznek minősült, és kellett a grafikához. Ezzel együtt, Haraszti Miklóssal én terveztem és nyomtattam ki a Beszélő első borítóit, ott, a műhelyben (a Beszélő ún. szamizdat, illegálisnak minősülő folyóirat volt – a szerk.). A belső oldalakat máshol sokszorosították. Ott voltunk a dolgok közepében, pedig én nem is voltam vadul politizáló fajta. Egy ponton aztán abbahagytam a borítótervezést. Nem is tudom, hogy csinált-e valaki nálam több lemezborítót. De egyszer csak, Az arc című lemez után,’81 táján azt mondtam, hogy ebből elég, többek között azért is, mert olyan keveset fizettek érte, hogy nem lehetett megélni belőle. Láttam, hogy nincs Magyarországon férfidivat. Ezért elkezdtünk „angrózni”, (nagybani kereskedés – a szerk.) ruhákat tervezni és gyártatni kis boltoknak. Társultam Kis-Kovács Pankával (jelmeztervező – a szerk.), akivel négy évig angróztunk ott, a műhelyben. Ez most furcsán hangzik, de akkor mindenki butikozott és a következő években mindenki nekünk dolgozott. Az egész akkori ellenzék nekünk festett otthon a mosógépben, szabott, varrt és szállított. Ez rengeteg embernek biztosított megélhetést, olyanoknak is, akik a nézeteik miatt nem kaphattak állást sehol. Ebben az időben alakultak Magyarországon az első GMK-k („gazdasági munkaközösség”, a szocializmuson belüli, privát mikrovállalkozási forma – a szerk.). Érdekes korszak volt, kaotikus volt minden. Paralell kezdtem el festeni a műhelyben és a festészeti munkáim alapján vettek fel a Fiatal Képzőművészek Stúdiójába és a Magyar Képzőművész Szövetségbe is. A Csirkeragu ’81 végén című festményem is itt született. Reklámgrafikusból hirtelen átminősűltem képzőművésszé.
SZEA-BK: Amikor a hazai „új hullámos” festészetről beszélünk, akkor legtöbbször a Zuzu-Vető párost és téged említünk, az új hullámra pedig az alternatív kultúra részeként tekintünk. Ha a grafikai műhelyedet nézzük, akkor a korszak kisebbfajta olvasztótégelyét látjuk. Belülről mennyire volt érezhető a különbség a mainstream és az underground szcéna között? A műhelyetek és kapcsolatrendszeretek eléggé nyitott átjárónak tűnik közöttük.
Ny.I.: Először is, az új hullám fogalmát kéne tisztázni. Magyarországon szerintem nem beszélhetünk kiteljesedett új hullámról, new wave-ről, zenében biztosan nem. Én ezt a „teljes” új hullámot Amerikában tapasztaltam meg, amikor 1985-ben kimentem. A magyar zenekarokat nem tudtam ebbe a műfajba sorolni, mert sokkal inkább a punkhoz álltak közel. Bizottság, Balaton, Trabant, Neurotic: egyik sem volt new wave zenekar. Amit Zuzu és Vető együtt csináltak, mint festészeti stílus, az meg sokkal mélyebb, mint amit new wave-nek nevezhetünk. Én pedig az új hullámosnak nevezett festményeimet teljesen saját indíttatásból festettem, egyáltalán nem is szántam eladásra. Számomra a new wave a festészetben egy grafikai effekt. A szemiotikai jellemzői nagyon egyszerűek, a háromszög, a csillag, a kör, a vonal, a szaggatottak…ezeket kisablonozod, aztán ráteszed a kép felületén mindenhova. Akkor mondhatod, hogy „én már new wave vagyok”. De közben rájöttem, hogy ez olyan sematikus és felületes, hogy értelmetlen csinálni. Ennek nem volt komoly súlya.
SZEA-BK: Gyors egymásutánban voltál az Omega látványtervezője, majd Bódy Gábor Nárcisz és Psyché című filmjénél, a látványvilág kialakításában lettetek alkotótársak Bachman Gáborral. Hol és mikor szerezted a gyakorlatot a komplex látványtervezésben?
Ny.I.: Elefánt (Molnár György, az Omega gitárosa – a szerk.) a baráti társaságunkhoz tartozott és sokat beszélgettünk erről. Őt nagyon érdekelte ez a téma, és nagyon tetszett neki, hogy mindent akartam csinálni a színpadon, tüzet, vizet, füstöt, de az Omega többi tagját meg kellett győzni, mert mindez sok pénzbe került, és nem volt állami támogatás. Tudták, hogy csinálok ruhákat, grafikát, látványt. Végül elvállaltam a zenekart szőröstül-bőröstül: lemezborító és a totál design. Két évig minden nap mentem velük. Nem is tudom, talán nyolcvan fellépésük volt a turnén egy év alatt. Hatalmas élmény volt, mert az Omegának ekkor már egy kamionja ment helyszínről-helyszínre, tele felszereléssel, a ruhákkal és a látvánnyal, és mindent fel kellett építeni a parkszínpadokon és koncerthelyeken. Háttérelemek, lézer, füstgép, világítás, gegek, minden volt, ehhez nagyon profi összehangoltság, felkészültség kellett.
SZEA-BK: Ez hogyan viszonyult a filmes munkádhoz? Mai szemmel, az érezhetően közös korszellemen belül azért két teljesen eltérő ízlésvilágot jelenít meg a két produkció.
Ny.I.: Ez volt a szakmám, reklámgrafikus voltam, aki totális designban gondolkodott. Bachman Gábor belsőépítész szakra járt és évfolyamtársam volt az Iparművészeti Főiskolán. Mindig imádott maketteket készíteni, vagy készíttetni. Adódott egy lehetőség: a filmgyárból eljöttek megnézni a diplomázókat. Őt választották ki. Állást kapott a filmgyárban és díszleteket kezdett tervezni, de valójában már a Sándor Pál által rendezett LGT Showban (1979) és egyéb munkáiban is a látványtervezés dominált, nem pusztán a díszlet – és én is erre törekedtem az Omegának dolgozva. Amikor Bódy Gábor felkérte őt, hogy legyen a Psyché díszlettervezője, akkor szembesült azzal, hogy ez mekkora felelősség. Az akkori költségvetésekhez képest nagyon nagy pénzből gazdálkodott a produkció, és Bódy talán nem is kétrészesre tervezte a filmet, hanem még többre. Bachman felkért, hogy vegyek benne részt, én pedig elvállaltam. Még nem létezett olyan pozíció Magyarországon, hogy „art director”, hanem volt díszlettervező, jelmeztervező, sminkes, satöbbi, mi viszont nem szerettük volna, ha teljesen különböző ízlések és stílusok jelennek meg a filmben. Kitaláltuk, hogy látványtervezők leszünk, de már a szóban is benne van ez a váltás, hiszen díszlet helyett a teljes látványt akartunk megalkotni. Így elkezdődött egy generációs harc is. Például Bódynak is be kellett bizonyítanunk, hogy érdemesek vagyunk arra, hogy a látvány dolgában szabad kezet kapjunk, annak ellenére, hogy éppen csak kijöttünk a főiskoláról, és nagyon fiatalok voltunk. Bizonyítanunk kellett, hogy miért akarunk a díszlet mellett beleszólni a jelmezekbe, sminkbe, világításba is, azaz mindenbe. Ezért a filmgyárban kiállítást kellett rendeznünk a Psyché látványterveiből. Bachman Gábor, Nagy Péter, Janesch Péter és én kezdtük el a tervezést, de nagyon hamar csak ketten maradtunk, a Bachman és én. A kész anyagot, ami tíz nagyméretű tablóból állt, a filmgyár egyik nekünk kialakított termében állítottuk ki. Azt hiszem, előtte még senkinek sem kellett ilyen kiállítást rendeznie a tervekből, de végül sikerült elérni, hogy megkapjuk ezt a pozíciót. A végén még a kínzószéket is mi terveztük, nem adtuk oda az asztalosoknak a munkát, mert tudtuk, hogy mit akarunk, sőt néha még a kamerába is belenéztünk, hogy az operatőr, Hildebrand István mit lát pontosan. Csak egy embert nem tudtunk befolyásolni, Kovács Attilát, aki inkább mesefilmes világban gondolkozott. Utólag megállapítva, kicsit a későbbi Tim Burton-filmekre hasonlító, szürreális lovaskocsikat tervezett, de ebbe nem tudtunk beavatkozni, mert nem akartunk. Mi másképp fogtuk fel a Psychét, de Bódy valamiért elfogadta.
SZEA-BK: Ez nagyon sűrű időszaknak tűnik. Az Omega és a Psyché mellett még volt időd és kapacitásod a Hobo Blues Band-nek is tervezni?
Ny.I.: Igen, gondolkodtam is rajta, hogy hogyan jön ki ez a sok minden majdnem egyidőben, de ha megnézed a borítókat, akkor ezek tényleg ebben az időszakban készültek. Hobónak is terveztem, akivel életemben először még 1972 előtt találkoztam. Gimnazisták voltunk a Zuzuval, amikor lementünk a Bem rakpartra egy KEX koncertre, ahová lejött ő is, és egy zenekart szervezett éppen. Aztán ’78 körül megkért, hogy csináljam meg a ruhatárát egy koncertre. Így jött egy Hobo-korszak is, de rengeteg Hobo és Omega koncert volt együtt, amellett, hogy a Psyché is egyéves folyamatos munka volt ’79-80-ban. Fiatalok voltunk, mindenre volt energiánk és belefért az időnkbe.
SZEA-BK: Milyen ruhákat terveztél Hobónak?
Ny.I.: Egy Ifjúsági Parkban (a Várkert Bazár területén működött koncerthely – a szerk.) rendezett koncert ruháit kellett megcsinálnom. Kilenc-tíz darab, A4-es méretű lapra képregényszerűen megrajzoltam az összes ruhát, amit Hobónak viselnie kellett. A kivitelezést is elvállaltam, zseniális szabász-varrónőmmel, Fellner Krisztinával meg is valósítottuk. Az volt az érdekességük, hogy aszimmetrikusak voltak. Volt Hobónak egy olyan fekete-fehér zakója, aminek az egyik felét le kellett tépnie magáról. Szóval mindenkinek ki kellett találni valamit, valami extrát, ott is mint látványtervező funkcionáltam. Amikor már mindenki tudta, hogy komplex látványban gondolkodom, akkor Koltay Gábor is felkért, hogy tervezzem meg az Illés A Koncert című koncertfilmjének színpadi látványát. Fénydíszletet terveztem, ami abból állt, hogy hatalmas színes, villogó szövegeket vetítettünk, a zene ritmusára többszáz spotlámpa segítségével, raszteres mezőben, amikor még nem volt semmilyen komputervezérlés, és az is nagy szó volt, hogy ezt nem klasszikus díszlettervezésnek hívták, hanem javaslatomra fénydíszlettervezőként tüntették fel nevemet.
SZEA-BK: Mindeközben képzőművészként, fotórealista szemlélettel, aktívan alkottál is.
Ny.I.: A fotórealizmus nem elhatározás kérdése, hanem adottság. Erről nem tehetek. Így néha nagyon divatos vagy, máskor meg elavult, de leaglább stabilan az vagy, ami vagy. Ez kicsit kényszeres tevékenység is, és pénzben nem kifejezhető, mert nagyon sok munkával jár. Ma már pop-szürrealistának tartom magam.
SZEA-BK: Hogyan lehetett pop artot művelni fogyasztói társadalom nélkül? A szocializmus a hiánygazdaságot, a hiány társadalmát teremtette meg, nem volt árúbőség, választék, azt meg pláne nem lehet mondani, hogy tobzódtunk volna a színekben.
Ny.I.: Nem értek egyet azzal, hogy nem volt fogyasztói kultúra, mert mi mindent megcsináltunk magunknak. A divatot is. Az Ecseri piacon pedig beszereztünk mindent, ami nem volt a boltban. Minden helyett volt valami, a Coca-Cola helyett például Traubisoda. A kapualjakban tömegesen nyílt kis butikokban pedig lehetett színes ruhákat kapni. Ez volt a szelep. Egy művésznek teljesen mindegy volt, hogy egy állami boltban vette meg a citromsárga inget, vagy a Király Tamástól, a lényeg, hogy volt citromsárga ing. Ma már nincs jelentősége annak, hogy mi hol készül, mert minden Kínában készül, nincs nyugati és keleti minőség. Abban az időben is mindenki aktuálisan öltözködött, mert minden le volt copyzva és megvarrva itthoni anyagokból. A drága építészeti magazinokat fekete-fehérben lefénymásolták, lefordították magyarra és összefűzték, ezeket Bachman Gábor édesapja küldte havonta Pécsről. Ezeket bárki megnézhette az Iparművészeti Főiskolán, tudtuk, hogy mi trendi a világban. Egyébként az Iparművészeti Főiskola könyvtárában is minden aktuális, fontos könyv elérhető volt a számunkra. Alkotóként én mindent meg tudtam csinálni a főiskolán is, amit csak akartam. Csak a kipakolásnál mindig szóltak, hogy ha jön valaki a minisztériumból, akkor az én munkámat vegyék le. Elment, visszatették. Egyszer egy Stúdiós kiállításon a Műcsarnokban, az egyik képemet levetették, a másikat meg fent hagyták. Nem néztem meg a kiállítást, mert haragudtam emiatt, de állítólag volt ott egy képnyi lyuk a képek között, mert nem csak befordították, hanem ki is vitték. Már maga a stílus is ellenkultúrává válhatott, mint a fotórealista festészet.
SZEA-BK: Sok zenésszel voltál munkakapcsolatban. Neked személyesen milyen volt a viszonyod a zenéhez?
Ny.I.: Volt egy zenekarunk, a műtermemben jammelgettünk. Sok pénzt áldoztam hangszerekre és erősítőkre, zenét szereztünk és szöveget írtam, nagyon jó idők voltak. Volt fellépésünk is Pécsett, Kábé 52,53,54 néven. A Pécsi Galéria pincéjében játszottunk egy kiállítás alkalmából. Megjelent Maurer Dóra és annyit mondott, hogy „Megszületett a magyar pop”. Nem tudom mire gondolt, amikor ezt mondta, de máig emlékszem erre a jelenetre. Volt egy másik hasonló „pop” élményem, ami nem zenei, hanem a festői munkámhoz tartozik. Az FMK-ban (Fiatal Képzőművészek Klubja – a szerk.) volt egy nagyméretű közös-képem, aminek a címe, „Dinamikus kép kollektív megvalósításának kísérlete” volt. Nagy Péterrel kifeszítettünk egy 2,5 méter magas, 7 méter hosszú dipát (rajzkarton – a szerk.) a kiállítótérben, és bevittünk fényképezőgépeket, filmelőhívó és nagyítógépeket, festékeket. Lefényképeztünk mindenkit, aki bejött a terembe. Ott helyben lehetett előhívni a szobában, és nagyítani is, ki sem kellett menni. Egy hétig ott laktunk a klubban és telefestettük a dipát a fotók alapján. Ez 1976-ban volt, és persze ezt is engedélyeztetni kellett a klub vezetésével. Rengeteg általunk fontos alkotónak tartott személy került fel a tablóra, Beke László, Dixi, Erdély Miklós, Hajas Tibor, Haraszti Miklós, Maurer Dóra, Nagy Péter és sokan mások. Ez egy nagyon híres történet volt, a kép évekig ott lógott az FMK billiárd szobájában, ahonnan aztán eltűnt. Szóval, számomra ez a magyar pop korabeli lenyomata, ahol megjelennek az akkori legfontosabb művészek, művészettörténészek, zenészek, filmesek és mindenki, aki a nyolcvanas éveket, mint kulturális korszakot előkészítette, és a mai napig meghatározza.
Nyitókép: Nyári István: Csirkeragu ’81 végén. Vászon, akril, tempera, 191×251 cm. / Szombathelyi Képtár – Savaria Múzeum