Sziget Fesztivál, Budapest, Hajógyári sziget
augusztus 9-16.
A Sziget egyik alapító- és szülőatyja, Gerendai Károly – mára közismert műgyűjtő is –, a fesztivál kezdeteitől fontosnak tartotta az összművészeti jelenlétét a Hajógyári Szigeten, és ez a megjelenés, s így persze a benne résztvevők száma is, a rendezvénnyel együtt nőtt és gyarapodott. A legelső alkalommal még csak három csoportosulás jelent meg: az Agora nemzetközi alkotótábor, a Magyar Mozgó Képtár és a Medence Csoport. Ez később folyamatosan bővült, változott és gazdagodott, majd 2014 óta saját, jól azonosítható területet is kapott, ArtZone néven.
Ez a terület koncentráltabban is az alkotó (képző-, de főleg ipar- művészettel) foglalkozik; a fő hangsúly a kreativitáson, a workshop-jellegen és a recycling szemléleten alapul, az alkotás, a játék folyamatán keresztül a „boldog gyermekkori állapot” eléréséhez ad hátteret és eszközöket. A projekt vezetője az a Pálosi Bogi, aki már egyébként régóta a Sziget stábját erősíti mint rendezvényszervező, kulturális menedzser.
Az idén 25 éves fesztiválon rengeteg installációval találkozhattunk, amelyek között két alaptípust különíthettünk el. Vagyafféle pihenő-szituációt teremtettek, ülni, feküdni lehetett rajtuk-alattuk (pl. Gyufakazal – Tervező: Hárshegyi Balázs, Herendi-Hárshegyi Judit, Csillagos Égbolt – Tervező: J+P+D) vagy újrahasznosított anyagból készülő tárgyegyüttesekről volt szó (pl. Bottlebeetle – Tervező: Vajda Kreatív Diákcsoport). Esetleg a kettő keveredéséről (pl. Nest – Tervező: Gáthi Kristóf, Oázis – Tervező: Balogh Boglárka, Boda Zsófia, Magyari Zsuzsa, Pál Bella). Ezek mind az Art of Freedom projektnév alatt futottak, közülük több bekerült az ArtZone-ba is. A két projekt nem fedi egymást teljesen, mindkettő pályázati alapú, de külön csapat felel értük, bár közösen zsűrizik a beérkező pályaműveket.
A „zónán” belül és a fesztivál teljes területén is nagyon sok volt az ismétlődő elem, mely részben magyarázható azzal, hogy a népszerű elemeket „megtartják”, évről-évre visszahívják, és, hogy a visszatérő fesztiválozók számára is pozitív élményt, egyfajta „hazatérést” jelenthetnek a korábban már megismert elemek. De ott motoszkál a kérdés: vajon nem volna-e bőven elég alkotó ahhoz, hogy a Sziget minden évben csupa újdonsággal lephesse meg a közönséget?
A fesztivál területén szétszórtan elhelyezett alkotások között akadt olyan is, mely aktuálpolitikai, humanitárius kérdésekre igyekezett a figyelmet irányítani: ilyen volt a stílszerűen a Sziget Beach-Cökxpon Chill Gardennél elhelyezett Equality Ship (Tervező: Monument Workshop) is, mely nemcsak az emberek közötti egyenlőségről szólt.
A hajó képével egy szorosabb képzettársításra hívott fel: a tengeren keresztül Európa felé érkező menekültekre utalt.
Ez a téma máshol is visszatért még, de előbb nézzük az ArtZone idei felhozatalát! Ahogyan installációból is sok volt a visszatérő, a kiállítók közül is többen visszajárók: a legelső három alkotócsoport kibővült a hazai művészeti oktatás néhány képviselőjével: a Kisképző, a Magyar Képzőművészeti Egyetem és a MOME is megjelent egy-egy sátorral. Itt is, ahogy szinte mindegyik további helyszínen (pl. Deák17 Galéria, Romani Design, KÉK – Kortárs Építészeti Központ) workshopok várták a látogatókat, lehetőség volt létrehozni valamit, és azt adott esetben magunkkal is vinni.
Kiállításokkal, frontális és kizárólagos befogadással kevesen próbálkoztak: a kapusátorban installált, a boldogság témakörre reflektáló minikiállítás kifejezetten gyengére sikerült, főleg, ha összevetjük mondjuk a két évvel ezelőtti Szombat Éva-anyaggal. Ezzel szemben igazi meglepetés volt a mezőszemerei művészfalu sátor-kiállítása és a hozzá társuló attrakciók: baromfiudvar, tojásfestés, urbánus kulisszákkal. A baromfiudvar akkora lendületben van, hogy Szentendréig meg sem áll.
Érdekes színfolt volt az Art Label Budapest jelenléte. Az alig egy éve alakult ügynökség pályakezdő művészek segítését tűzte ki célul, elkerülendő a poszt-diploma depressziót, legalábbis közösséget, alkotó- és kiállítótereket, szerencsésebb esetben mecénást, gyűjtőt is segít találni a fiatal alkotók számára.
Az ArtZone mellett, mint művészetekkel foglalkozó alaphelyszín, megemlítendők a jóval statikusabbnak tűnő, de ugyanúgy jórészt workshopokkal próbálkozó intézmények a Múzeumi Negyedben. Fontos adalék, bár már hagyománnyá vált gesztus, hogy az itt kiállító intézmények kedvezményes (félárú) belépővel várják a szitizeneket. Ide települt ki boxával Faragó Balázs is, a Walter’s Cube megálmodója – nem mellesleg egy olyan alkalmazás fejlesztője, amellyel szabályosan ámbár virtuálisan járhatók be kiállítási terek. Az ötlet nagyon egyszerű: kiállításokat rögzít a világ minden tájáról, melyeket utána VR szemüvegek segítségével lehet megnézni, bejárni, mintha csak ott volnánk az eredeti kiállítási térben, miközben amúgy egy deszkadobozban ülnk. A Cube afféle bemutatóhelyszín volt ehhez az új projekthez: megtekinthető volt többek között Az autizmus, mint metafora című tárlat is, melyről bővebben itt írtunk.
Közvetlenül a Múzeumi Negyed szomszédságában állt egy nagyobb sátor, mely nem közvetlenül művészetre, de az ahhoz is szükséges szociális érzékenységre alapozott. A Sátor Határok Nélkül-t a budapesti Néprajzi Múzeum és a párizsi Musée national de l’histoire de l’immigration (Bevándorlástörténeti Nemzeti Múzeum) közösen hívta életre, és itt az emigrációról és az integárcióról lehetett olvasni, beszélgetni, filmeket nézni. Itt találkozhattunk a két éve hazáját elhagyni kényszerülő Abdullah Karammal is, aki akkor menekültként nagyon rossz tapasztalatokkal távozott Magyarországról, és végül Ausztriában tudott megállapodni. Mégis visszatért most Budapestre, hogy bemutassa saját tervezésű videójátékát, melynek ő maga a szereplője, és amely segített számára feldolgozni a történteket. A játék legfontosabb küldetése azonban mégis az, hogy minél szemléletesebben mutassa be a megpróbáltatásokat, amiken keresztül kell menniük az otthonukból menekülni kényszerülőknek.
Említésre méltó az a rendíthetetlen energia és lendület, melyet az orosz Cardboardia képviselt a fesztivál teljes egy hete alatt. A sátrukban mindig elmélyülten vagdosó, alkotó fesztiválozókat lehetett találni, a kartonműveikkel minden nap részt vehettek egy „filmforgatáson” is, ha csatlakoztak az önjelölt workshop vezető-rendezőhöz, esténként pedig felvonulásokon mutatták be az alkotásaikat. Ezzel már el is lépünk némileg az előadóművészetek és a performansz felé, hovatovább a sétáló utcaszínházak karneváli világába, amely tényleg a fő attrakciók közé tartozott. De ez már a színház felségterülete, egy másik história.
A cikk nyitóképe: részlet a Pleasure Factory installációjából, alkotó a Szövetség39 csoport. Fotó: Sziget
