Mint ahogy az is látszott, egyelőre feltartóztathatatlan az új trend, a „cross-category”, azaz a korszakokon, és esetenként a műfajokon is átívelő árverések divatja.
Míg itthon a nagyobb árverőházak csak ősszel lépnek színre, hogy mentsék a menthetőt, a globális piacon elmaradt a nyári szünet. A beadók pénzhez szeretnének jutni, az árverőházak pedig fel akarják mérni, mennyit ártott a pandémia a keresletnek. A kényszerűségből a virtuális térbe áttett árverések után júliusban már mód volt – még ha viszonylag szűk korlátok között is – élő árverések rendezésére is. A tapasztalatok összességében kedvezőnek mondhatók. A beadói oldalról szerzett benyomásokat persze fenntartással kell kezelni, hiszen a mostanában kalapács alá kerülő művek egy része – arról sajnos becslések sincsenek, mekkora része – még a járvány kitörése előtti tulajdonosi döntés értelmében jelent meg a piacon. A vevői oldal viszont már a kialakult helyzet függvényében hozta meg döntéseit, így azok valóban komoly következtetések levonását teszik lehetővé.
Az utóbbi hetek egyik legfontosabb árverése a Sotheby’s július 28-i, Rembrandtól Richterig című londoni aukciója volt; részben jelentősége, részben számos tétel különösen érdekes volta miatt ezt az aukciót vizsgáljuk meg a továbbiakban közelebbről is. Ez az árverés sajátos keveréke volt az élőnek és az online-nak, hiszen a ház londoni aukciós termébe csak 20 gyűjtő nyert bebocsájtást, a többiek a világ különböző pontjain működő Sotheby’s-képviseleteken keresztül, illetve online licitálhattak. Mint erre már utaltunk, s az árverés címéből is kiderül, a Sotheby’s keményen kitart az új trend, a cross-category mellett, igyekezve persze nem egyszerűen egymás mellé helyezni több évszázados különbséggel készült festményeket, hanem felmutatni közöttük kapcsolódási pontokat, összefüggéseket is. Ily módon az anyag összeállítása lényegében kurátori munkát jelent. (A cross-category-t persze alapvetően a kényszer szülte, hiszen sok árverés elmaradt, anyaguk egy részét, többnyire az alacsonyabb árfekvésű műveket átterelték online csatornára, de a csúcstételek továbbra is igénylik az élő aukciókat. A beadók viszont szeretnének gyorsan pénzükhöz jutni és nem kivárni, amíg az a művészettörténeti korszak is sorra kerül az élő árverések menetrendjében, amihez az általuk beadott műtárgy tartozik.) Az ilyen árverések titka egyszerű: egyidejűleg vonzzák a különböző korok alkotásaira szakosodott potenciális vásárlókat, köztük a tapasztalatok szerint átlagosan a legnagyobb büdzsével rendelkező kortárs gyűjtőket. A legrégebbi kalapács alá került tétel Londonban most egy XV. századi Paolo Uccello-festmény volt, míg a legfrissebb egy Banksy-triptichon 2017-ből; mindkettőről lesz még szó a későbbiekben. (A hazai piacon persze a cross-category nem számít újnak; egyes korok szűk kínálata miatt nálunk eleve az ilyen árverés a bevett gyakorlat; viszonylag gyakori eltérést ettől csak az utóbbi években megsokasodó kortárs árverések jelentenek.)
Az első sokatmondó szám Londonból: a 71 tétel kétharmada még sohasem szerepelt aukción, a fennmaradó művek 70%-ára pedig több mint két évtizede lehetett utoljára licitálni. Ha belegondolunk, hogy a csúcsművek forgási ideje átlagosan 9-12 év között van, azaz ennyi idő elteltével bukkannak fel újra a piacon, akkor látjuk, hogy a mostani számok a megszokottnál jóval magasabbak. Az ebből levonható leglogikusabb következtetés az, hogy a pandémia megmozgatta az évtizedek óta stabil műtárgyállományokat, aminek nyilvánvalóan anyagi okai vannak. Azaz, miközben a gyűjtők egy része a sok bizonytalanság miatt nyilván nem szívesen dob most piacra csúcskategóriás munkákat, mások kényszerűségből megteszik ezt, s mint ahogy ennek az aukciónak az eredményei mutatják, általában nem is járnak rosszul.
Ilyen, anyagi gondoktól motivált értékesítésként ír le például a sajtó kettőt az árverés sztártételei közül. Kitudódott, ha nem is a katalógusból, hogy ezeket – Miró és Matisse egy-egy munkáját – a 7,6 milliárd dollárra becsült vagyonú, a kozmetikai és a gyógyszeriparban érdekelt New York-i Ronald Perelman dobta piacra, szóvivőjének tájékoztatása szerint azért, hogy „hozzáigazítsa portfólióját a gazdasági klímának a pandémia következményeivel összefüggő változásaihoz” – jelentsen ez bármit is. Az ő számításai történetesen nem váltak be teljesen; a két mű becsértékének felső határát alapul véve akár 42 millió fontot is remélhetett volna; ehelyett azonban együttesen „csak” 28,5 milliót adtak értük. 22,3 millió fonttal az egykor Alexander Calder gyűjteményét gazdagító 1927-es Miró-festmény így is az este – és az eddigi idei európai aukciós piac – legmagasabb árát érte el. Az aukció egésze azonban e két mű sorsánál jobban alakult: a 71 tételből 33 a becsérték sávja felett, 26 a taksa sávjában kelt el és csak 3 festményért, köztük az említett Matisse-ért fizettek a vártnál kevesebbet. Ugyanígy mindössze három volt az el nem kelt művek száma is. Ezek a számok – de még a csaknem 150 millió fontos összforgalom is – „vírusmentes időkben” is jónak minősülnének. Az egyes tételekre összesen 47 országból érkeztek licitek – ez, ha nem is kiemelkedő, de a jelenlegi körülmények között mindenképp megbecsülendő szám. A helyzet bizonytalanságait azért jelzi, hogy a szokottnál több, hat tételt vontak vissza közvetlenül az árverés előtt, köztük egy Francis Bacon-munkát, ami a második legmagasabb becsértékkel várta volna a liciteket. És egy egészen hihetetlen szám: a ház mérése szerint az interneten keresztül világszerte 150 ezren követték az aukciót élőben.
Kifejezetten jól szerepeltek a régi mesterek – napjainkban inkább kritikus – kategóriájába tartozó munkák; igaz, olyan neves alkotók műveire lehetett licitálni, mint Uccello, Rembrandt vagy Rubens. Az Uccello-festmény sorsa különösen érdekes: a Folyóparti csata című képet zsidó tulajdonosai rendkívül nyomott áron voltak kénytelenek eladni Hitler egyik műkereskedőjének, Julius Böhlernek. A festmény 1957-ben egy milánói műkereskedőnél bukkant fel, s tőle került az azt mostanáig birtokló család tulajdonába. A Sotheby’s közvetítésével az egykori tulajdonos leszármazottai és a jelenlegi tulajdonos között sikerült egy megállapodást elérni a kép értékesítéséről és bevételének az érintettek közötti felosztásáról. Ennek részletei, ahogy az ilyen esetekben lenni szokott, nem kerültek nyilvánosságra. A festmény mindenesetre nagy érdeklődést keltett a gyűjtők körében, hiszen a reneszánsz mestertől rendkívül kevés munka bukkan fel árveréseken, így nem csoda, hogy végül becsértékének triplájáért, 2,4 millió fontért cserélt gazdát. Ez az ár új életmű-rekordot jelent, alaposan felülírva a 157 ezer fontos korábbit, ami még 2008-ban született, ugyancsak a Sotheby’s-nél. És nem mellesleg, sikerült megnyugtatóan rendezni egy restitúciós ügyet is… Egyébként két további mű, Bernardo Bellotto drezdai látképe és Abraham Mignon csendélete is restitúciós háttérrel került az árverésre.
Az igaz sztár azonban mégis Rembrandt volt a régi mesterek között. Rembrandtnak összesen mintegy 80 önarcképe ismert, közülük mindössze három maradt magántulajdonban; ezek egyikére, egy fiatalkori, kis méretű munkára lehetett most licitálni. A művész eddigi aukciós önarckép-rekordja 6,9 millió fonttal még 2003-ban született; a mostani 14,5 millió font ezt alaposan felülmúlja. Az aukciósház számított is erre, hiszen a mű becsértékét 12-16 millió fontban adta meg. A kép provenienciája jól dokumentált, árverésen még sosem szerepelt, legutóbbi tulajdonosánál 15 évet töltött.
Érdekes Rubens 1625-ös női portréjának előélete is. A kép 1878 óta volt ugyanazon család birtokában, akkor egy Christie’s árverésen került tulajdonukba. Azóta mindössze egyszer, a Royal Academy-ben rendezett 1902-es kiállításon láthatta a nagyközönség. Rubens szerzőségét illetően időről időre kételyek merültek fel, a mostani értékesítést megelőző restaurálás során azonban a szakértők egyértelműen a flamand mester sajátkezű alkotásaként azonosították. A mű most a várt összegért, 3 millió fontért cserélt gazdát.
A régi mesterek és a XX. századiak között a mezőny meglehetősen hézagos volt, a modernek között azonban újra blue chip alkotók, így mások mellett Kandinszkij, Chagall, Schiele, Feininger, Léger, Alberto Giacometti és Picasso – ha nem is feltétlenül életművi jelentőségű, de fontos – munkáival lehetett találkozni, amik többnyire ugyancsak hosszabb licitcsaták után keltek el.
A kortársak között Gerhard Richter volt a sztár, akitől egy 1989-es absztrakt munka mellett Felhők című 1970-ben készült négyrészes monumentális alkotására lehetett licitálni. Az előbbi munka becsértéke felett, 759 ezer fontért, utóbbi a taksa sávjában, 10,4 millióért kelt el. A Felhők korábban az Essl Gyűjtemény egyik kiemelkedő darabja volt, amit a Baumax áruházlánc egykori tulajdonosa cégének csődje után 2014-ben a Christie’s-nél értékesített. A műért akkor 6,2 millió fontot fizettek, azaz a kép értéke 6 év alatt 67%-kal emelkedett.
Richter műveinél is nagyobb érdeklődés kísérte azonban – az előzetes promóciónak is köszönhetően – egy Banksy-triptichon, a 2017-es Kilátás a Földközi tengerre szereplését. A három átdolgozott XIX. századi tengeri tájkép előterébe az alkotó a menekültválságra és a tengerbe fulladt menekültekre emlékeztető gazdátlan mentőmellényeket helyezett. A festmények eredetileg – a művész számos más munkájához hasonlóan – Banksy betlehemi szállodájában voltak láthatóak, méghozzá prominens helyen, a lobbyban. (A két éve megnyitott szállodáról itt írtunk.) A művész most azért árvereztette el a képeket, hogy a bevételből egy betlehemi kórház vásárolhasson berendezéseket gyermekrészlege számára. A migráció nem először jelenik meg Banksy műveiben; a mostani aukció kapcsán is elmondta, „sokszor szeretnék elhitetni velünk, hogy a migráció leszívja egy ország erőforrásait, de Steve Jobs is egy szíriai bevándorló fia”. A triptichon – lehet, hogy a Banksy-hívők megköveznek ezért – nem tartozik a művész igazán jó művei közé, és a jobb élet reményében útra kelt és tengerbe fulladt migránsokra utaló elárvult mentőmellények sem az ő találmányai; ezek már évekkel ezelőtt Ai Weiwei védjegyévé váltak. A művek így is magas, 800 ezer és 1,2 millió font közötti taksát kaptak, s ennél is jóval többért, 2,2 millióért keltek el. Banksy neve és mítosza, a politikai kontextus és a nemes, karitatív cél minden bizonnyal együtt magyarázzák ezt a magas árat. (Banksy-nek ez a második legmagasabb aukciós ára. Rekordját, mint ahogy arról mi is beszámoltunk, tavaly ősz óta a Devolved Parliament című festménye tartja csaknem 9,9 millió fonttal.)
A Sotheby’s is halad a korral és figyelembe veszi a művészettörténeti kánon bővítésére irányuló törekvéseket, konkrétan: mind több afroamerikai és afrikai művész munkáit emeli be legrangosabb árveréseinek anyagába is. Hogy a mostani anyagban helyet kapott például Kehinde Wiley szatirikus munkája, az I. Sándor orosz cár portréja, nem okozott meglepetést, hiszen a művész 2018-as Obama-portréja óta bekerült a keresett mesterek körébe és 175 ezer fontos árával most is „hozta a kötelezőt”. Ennél váratlanabb volt a Bécsben élő, 36 éves ghánai Amoako Boafo 2017-es önarcképének felbukkanása, ami szintén igazolta a várakozásokat: 80-120 ezer fontos becsértékével szemben 237 ezerért cserélt gazdát.
Összességében tehát a Sotheby’s eredményes aukciót zárt, ami biztatást jelent az őszi szezonra. Biztatást, de semmi esetre sem garanciát, hiszen a pandémia gazdasági és társadalmi következményei és ezek hatása a műtárgypiacra még nem mérhetők fel a maguk teljességében. Arról pedig végképp nem adnak képet az elmúlt hetek csúcsművekre fókuszáló árverései, mi várható majd az összforgalom nagyobb részét kitevő, az „átlagos” gyűjtőket megcélzó alkotások piacán.
