Non-Aligned Modernity
Eastern-European Art from the Marinko Sudac Collection – FMCCA, Milánó, dec.23-ig
Körülbelül egy évtizede startolt az a modellteremtő Pirelli-beruházás Milánó északi gyárvárosának egy blokkjában, mely Hangar Bicocca néven a kortárs művészetek rendszeres kiállítását tűzte ki célul. E kiállítótér mintájára aztán egyre több csúcsvállat kezdte elkötelezni magát a (kortárs) művészet mellett, jellemzően periférikus, elhagyatott, de helytörténeti szempontból mégis fontos ipari területeket strukturálva át kulturális központokká – így például a Fondazione Prada vagy a MUDEC állami, de magánszponzorok támogatására építő, közelmúltban nyílt komplexuma.
Attalai Gábor: Negative Star, 1970, bw photograph, 392 x 301 mm, Marinko Sudac Collection
Első ránézésre e trendi tendencia folytatásának tűnhet az áprilisban nyílt FM Centro per l’Arte Contemporanea, mely a belvárostól úgy húszpercnyi villamosozásra, ugyancsak a város historikus ipari negyedeinek egyikében található. Létrejöttének motivációi és előzményei azonban – az említett intézményekkel ellentétben – környezetének történetével szorosan összefüggenek és kizárólag a múlt „romantikus” epizódjainak felidézésével érthetők meg.
Az új kortárs központ a Frighoriferi Milanesi (FM), a 19. század végétől működő milánói jéggyár és jégverem egykori komplexumának főépületében helyezkedik el. Noha a galéria szempontjából nem igazán van jelentősége, mégis említést érdemel az FM gyárnegyedének részét képező, pillanatnyilag rendezvényközpontként funkcionáló, 1923-ban Liberty-stílusban épült fa-, illetve vasszerkezetű műjégpálya. Az indusztriális építészet itáliai történetének kiemelt emléke könnyed struktúrájával, friss, fehér színével ellensúlyozza a hatalmas gyártömb zárt és sötét, egykoron jégvermek sorát magába foglaló tömbjét.
FMCCA, Open Care, Milánó. Fotó: FMCCA
A 20. század első évtizedeiben vasúti síneken futott be ide minden, hűtést igénylő földi jó, de a nyári hónapokban itt hűsöltek a tehetősebb polgárok bundái, értékes kárpitjai is.
A háztartási hűtőszekrények elterjedése a század derekán persze kikezdte a jéggyárat, amelyet a totális csődtől végül is az átmenetileg itt el helyezett szőrmebundák mentettek meg. Az egykori jégvermek ugyanis műkincsraktárrá alakultak, az új funkcióhoz igazodott vállalkozás pedig megkezdte átalakulását a beadott értékek folyamatosan változó összetételének megfelelően.
„Kincsek” és a műtárgyak kerültek tehát az FM fókuszába, melyek egyre szélesebb körű és egyre speciálisabb szaktudást kívántak meg. A szakértők bevonásával lépésről lépésre tágult a professzionális szolgáltatások listája, aminek eredményeképpen a 2000-es évek elejére megszületett az Open Care, Olaszország legnagyobb és legkomplexebb, elsősorban magángyűjtemények teljes körű gondozására szakosodott cége, mely az értékbecslést és befektetési tanácsadást magába foglaló szolgáltatásokon túl restaurátori műhelyt is működtet. Legfontosabb feladatának elsősorban – talán épp az FM tradíciójára való tekintettel – továbbra is a műkincsek és műalkotások biztonságos tárolását tartja.
Gorgona Group: Gorgona is Looking at the Sky, 1961, Marinko Sudac Collection
Az Open Care szerteágazó működéséből nőtte ki magát a Centro per l’Arte Contemporanea, mely nagyon pontosan körülírt misszióval indította útjának a város új és meglepően színvonalas kortársművészeti központját az FM komplexumán belül. Az Open Care a kortárs (és modern) művészetre fókuszáló magángyűjteményekkel való kapcsolatán keresztül olyan szegleteit látja a 20. század művészetének, mely alapvetően hiányzik az olasz múzeumokból, de sok esetben a közelmúlt művészettörténetből is.
A különböző magánygyűjtemények anyagainak láthatóvá tételén keresztül az új kiállítótér egyértelmű szándéka, hogy művészeti szempontból valamiért fontos, de sokszor ismeretlen tárgyak, dokumentumok, esetleg komplett archívumok beáramoljanak a (szakmai) nyilvánosság tudatába. Emellett nem mellékes az adott gyűjtemény szellemi és természetesen piaci értékének megnövelése irányuló szándék sem, mely a kiállítások komoly kurátori, illetve kutatói munkájával, az intézmény egészének professzionalizmusával függ össze.
Az első, egyben nyitó kiállítás a 70-es évek olasz művészetének egy szegmensét, az archívumot, mint a konceptuális művészet egy jellegzetes formátumát járta körül, melyhez magángyűjtemények sokaságából szűrték ki az anyagot. A jelenlegi kiállítást az előző tematikai folytatásának tekinti az intézmény fő kurátora, Marco Scotini, aki ezúttal viszont csak egy helyről, a Magyarországon már több ízben és több részletben bemutatkozott zágrábi kollekcióból, Marinko Sudac gyűjteményéből válogatott.
A „magyar terem” a Non-Aligned Modernity című kiállításon. Fotó: FMCCA
A kiállítás, mely Olaszországban először beszél komolyan a kelet-közép európai országok avantgárdjáról, azt kívánja kidomborítani, hogy a volt jugoszláv és csehszlovák régió, illetve Magyar-és Lengyelország művészetében mennyire fontos szerepe volt a különböző nem (vagy csak részben) nyilvános csoportosulásoknak, és ezek működését milyen mértékben határozták meg a „kezdetleges”, dokumentum jellegű, végeredményben az archívummal párhuzamba állítható médiumok (a rendszertelenül megjelenő lapok, szamizdatok, mail art stb.).
A Sudac-gyűjteményből ennek megfelelően elsősorban művészcsoportok tevékenysége, illetve azok esszenciája emelkedik ki, individuális utak elenyésző mértékben, de szinte minden esetben egy adott csoporthoz, körhöz kapcsolódva jelennek meg. A gyűjtemény összetételénél fogva főleg az egykori Jugoszlávia művészete dominál a kiállításon, kezdve az EXAT 51-től, a Gorgona, az OHO, a Grupa Sestorice Autora csoportokon keresztül a vajdasági Bosch+Bosch-ig. Ezek tevékenysége nem csak izgalmas dokumentumok és munkák, hanem egy kiválóan megszerkesztett, fontos (és pontos) adatokkal, illetve adalékokkal megszerkesztett, újság formátumú vezető füzet alapján tárul fel.
Stano Filko: Pink Tank, Remembering HAPPSOC, 1968, bw photograph, paint, 300 x 146 m
Marinko Sudac Collection
A Jugoszláviára jellemző viszonylagos szellemi nyitottságból egy Stano Filko-fotomontázst három dimenzióban idéző vas rakéta-függönyön keresztül érkezünk meg az érzékelhetően kevésbé szabad, „underground” szekcióba, ahol egy tetemes Július Koller válogatáson át jutunk el a Csehszlovákiát Magyarországgal összekapcsoló balatonboglári Kápolnatárlatok és találkozók anyagai után a hazai példákhoz.
A kiállítás címe – Non-aligned Modernity – a keleti blokk országainak a kortárs Nyugattól sok ponton eltérő művészetére vonatkozik, melyben a „modernitás” a korszak elszigetelt kulturális tereinek relativitására és ennél fogva a fogalom behatárolásának nehézségeire utal. Ugyanakkor céloz a Sudac gyűjtemény modern, a tárgyak mellett a dokumentumoknak, archívumoknak különösen nagy jelentőséget tulajdonító, rendhagyó (non-aligned) filozófiájára is.
Július Koller: Ping-Pong J.K., 1970, bw photograph, 178 x 161 mmphoto by Milan Sirkovský
Marinko Sudac Collection
Ennek fényében nem könnyű eldönteni, hogy valójában melyik topik képezi a kiállítás elsődleges tárgyát. És mi a pontos cél: hogy a látogató a gyűjtemény gazdájának, vagy a művészeinek nevére emlékezzen majd inkább? Noha erős kérdőjelek állnak a kiállítás létrehozásának valós okai mellett, nem lehet elfeledkezni a kiállított anyag gazdagságáról és annak a hatalmas munkának a minőségéről, mely nem csak befogadhatóvá, de érdekessé is tette a 60-as, 70-es évek kelet-közép európai művészetét a mostani észak-olasz kulturális térben.
A cikk lejjebb folytatódik.