A nyolcvanas évek vége felé megjelent a lakásunkban egy nyugati gyártmányú fénymásológép. Persze nem a mienk volt, édesanyám akkoriban formálódó, helykereső munkahelye parkoltatta és használta nálunk egy ideig.
A cselédszoba, ahol a fénymásológépet tartottuk, apró volt és szinte fénytelen, csak egy lichthofra nyílt ablaka. Egy tökéletlen sötétkamra. A készülék eléggé költséges működése sajátos zajjal, fényhatással, szaggal járt. Mindez, annak az újszerű tevékenységnek a tartalmi összefüggéseivel együtt, amelyet szolgált, egyfajta légkörré sűrűsödött abban a kis helyiségben.
Természetesen akkor, tizenévesen nem volt tudomásom arról az 1935-ös szövegről, mely a gépiesített sokszorosítás kifejlésének folyamatában egy egész kultúra szerkezetváltozását írta le, különös tekintettel a vizuális művészetekre. Azon a ponton ez az átalakulás a fotografikus visszaadásban tetőzött, mely nemcsak tárgyává teszi a fennmaradt műalkotások összességét, hanem egyúttal belép a művészi eljárásmódok közé, mégpedig „forradalmi” és destruktív módon. A fényképes reprodukció felszámolja az eredeti műalkotás egyedisége körüli aurát, mert vak rá, a vakfoltjára esik. Áthidalhatatlan szakadék nyílik egyfelől a művészet eredendő használati összefüggése, a rituálé, másfelől a mű fény(kép)másolata között.
A szakadék túlpartjáról azonban, még utoljára, a fotográfián belül is ellenáll és felénk int a letűnő kultikus érték: az emberi arc.
Egyik testvérem egy napon belépett a fénymásológép aurájába, szemét lehunyva ráhajtotta a fejét és megnyomta a gombot.
Walter Benjamin klasszikus elemzésének[1] kortárs örököse műalkotásokat fényképez. Dokumentál, reprodukciókat készít, tanult szakmáját gyakorolja. Hivatásos operátorként működik a művészeti iparban. Az éppen adott fejlettségű technikai eljárások, segédeszközök és protokollok összefüggésében a lehető legszakszerűbb módszerekkel törekszik a tökélyre. Ennyi.
Ennyi… lenne. Ám a tökély egyre hátrál üldözője elől. Iszkol, elillan, tünékeny látszatához kérdőjelek tapadnak. Míg a reprodukció lehántja a tárgy héját – leránthatja akárhány bőrét –, az visszatér a maga Itt és Mostjának, Ott és Akkorjának valóságos korlátai közé. A tárgyfotók archívumba épülnek, elindulnak a könyv és a sajtó, az elemzés és a promóció, a nyomtatás és a virtuális képterjesztés, a fogyasztás és avulás sokszoros útjain, míg a műtárgy maga egyszerre csak egy helyen lehet.
A repró önállósulása és az eredeti magára maradása között felemás, táguló téridő nyílik. Ide pontosan az operációt végrehajtó fotográfia tekinthet be, és ott egyszerre szembesül a reprodukció történésével és történetével. Végső soron önvizsgálatba kezd önmagában, a fénykép közegében, hátrahagyva e szemlélődő tevékenység reproduktumait.
Vázlatosan teszi ezt és játékosan, szemléletesen és rejtélyesen. Archiválja az ősjelenetet; köztes képződményeket ment ki; tükröt tart saját kereteinek; képrombolással építkezik… és így tovább. Éppoly önjáró, lebegő és parodisztikus ez az észjárás, mint a reprodukció elgondolkodtató sorsa.
Csakhogy állítólag a művészet „nem gondolkodik. Nem gondolkodik, mert eljárásának és segédeszközeinek jellegéből következően nem is gondolkodhat – úgy tehát, ahogy a gondolkodó gondolkodik. Hogy a [művészet] nem képes gondolkodni, az semmiképpen sem hiány, hanem előny. Egyedül ez biztosítja számára a lehetőséget, hogy [az alkotás] eljárása szerint ráálljon a mindenkori [művészeti] területre, és ott megtelepedjen. A [művészet] nem gondolkodik. Ez a hagyományos elképzelés számára igencsak botrányos tétel. Hagyjuk meg a tétel botrányos karakterét, még akkor is, ha egy olyan zárótétel követi, hogy a [művészet] – hasonlóan minden emberi tevékenységhez – a gondolkodásra szorul. A [művészet] viszonya a gondolkodáshoz csak akkor eredeti és gyümölcsöző, hogyha az a szakadék, mely a [művészetek] és a gondolkodás között tátong, láthatóvá válik, éspedig úgy, mint ami áthidalhatatlan. A [művészetektől] nem vezet híd a gondolkodáshoz, csak ugrás. Ahová az ugrás eljuttat bennünket, az nem egyszerűen a másik oldal, hanem egy teljesen más hely.”[2]
Legyen ez a teljesen más hely egy barlang. Az a bizonyos akár. Vagy egy hozzá hasonlatos alagsori tér.
Ahol most Regős Benedek Reproductio című kiállítása megnyílik.
- Helyszín: PhotoLab – Vajda Múzeum, 2000 Szentendre, Hunyadi utca 1.
- Látogatható: 2023. április 7. – június 4. (csütörtök – vasárnap, 10-18 óra között)
- Kurátor: Kopin Katalin
[1] Walter Benjamin: A műalkotás a technikai reprodukálhatóság korában, ford. Kurucz Andrea és Mélyi József, http://aura.c3.hu/walter_benjamin.html
[2] A parafrázis forrása: Martin Heidegger: Mit jelent gondolkodni? ford. Pongrácz Tibor, in: Bacsó Béla (szerk.): Szöveg és interpretáció, Cserépfalvi, 1991, 9-10. o.
