Az elektronikus zenében jártasaknak már ismerős lehet Henke neve, mivel alapító és jelenleg is aktív tagja a Monolake nevű zenei formációnak, amely az ezredfordulón kísérleti jellegével és ambientes, minimal technos hangzásvilágával vált méltán ismertté a szcénában. Ezen felül Henke az elektronikus zene kortárs közegét megreformáló Ableton szoftvercég társalapítója is egyben. Mostani előadása remek ötvözetét adja a mérnöki-technológiai tudásnak és apparátusnak, valamint a művészeti kísérletezés szabad öncélúságának és szépségének.
Henkét talán mindig is érdekelte az a kérdés, hogy vajon elegyíthető-e a technológia determinisztikussága az esztétikai szervességéből adódó kiszámíthatatlansággal. Ebben a 2016-ban indult projektjében szintén ennek a kettősségnek a tematizálása dominál. Zenei és vizuális performansza öt darab, bő negyven éves Commodore számítógép összekapcsolásából, és azok valós idejű, efemer jellegű programozásából épül fel. Három gép felelős a hangok létrehozásáért, egy a vizuális tartalomért, az utolsót pedig a többi irányítására használja a művész. Az ikonikus eszközök az egyik legelső szériáját alkotják az 1980-as évek személyi számítógépeinek, melyek már a nagyközönség számára is elérhetőek és mindennapi körülmények között is használhatóak voltak. A mára már bőven elavultnak számító gépek használatával az alkotás jól beleilleszthető abba a retrofuturista narratívába, amely erősen uralja a kortárs művészetet és kultúrakutatási diskurzusokat.
Ahogy arra a művész is utal egy vele készült interjúban, a múlt tárgyainak „egyszerűsége” és korlátozottsága újra izgalmassá tette jelenkori használatukat. Habár elkerülhetetlenül felmerülhet a nosztalgikus eszképizmus vádja, az alkotás középpontjában mégsem a kortárs popkultúrára oly jellemző retrománia áll, sokkal inkább egy olyan önmagáért való esztétikai kísérletezés, amelynek alapját a technológia és a körülötte megváltozott kulturális-történeti kontextus ütköztetése adja.
A régi számítógépek jelenkori használata több szempontból is érdekes lehet. Kissé technikaibb irányból megközelítve ezek a gépek, egyszerűségüknél fogva, remek demonstrációi lehetnek a DIY-kultúrának. Bevezető előadása közben maga Henke is felhívta a figyelmet arra, hogy e gépek programozásának megértéséhez elég elolvasni egy néhány oldalas kézikönyvet, ezek után bárki képes elsajátítani irányításuk képességét. Továbbá — legalábbis hardveres szinten — maga az alaplap és a benne elhelyezkedő mikrochipek is szinte teljesen modulárisak és variálhatóak. Henke sajátkezűleg is megbütykölte a gépeket, hogy azokkal hangot lehessen generálni, ugyanis a gyári standard konfigurációban még nem volt hangkártya. A másik szempont ezen gépek egyszerűségéből adódik, hiszen mai társaikhoz képest töredékét tudják csak végrehajtani a parancsoknak és processzusoknak. Ez első ránézésre a művészeti expresszió vagy teremtés lehetőségeinek beszűkülését is jelenthetné. A performansz azonban ékes bizonyítékát szolgáltatja, hogy a kevesebb néha több. Egyrészről a jelenkori információs zajban és tartalomdömpingben feloldódó szubjektumokként sokszor érezhetjük a lelassulás, az elcsendesülés, az ingerek csökkentésének mára talán közhelyszámba menő vágyát.
Ennek mentén a múlt „lassú” technológiái ismét felértékelődhetnek a szemünkben, mivel olyan régi-új tapasztalatokat elevenítenek fel vagy hoznak létre, amelyektől el vagyunk szokva. A techno minimalizmusa lehet menekülés, kiszakadás, meditáció vagy akár éppen az ellenkezője: az érzéki túltelítődés végletekig fokozása. Másrészről a technikai adottságok okozta lehetőségredukció kiemeli az egyéni kreativitás fontosságát és a benne rejlő pontenciálokat. Ami első ránézésre korlátnak tűnik, arról kiderülhet, hogy a képzelőerő és a szabad produktivitás eszköze is lehet. Az egyszerűség és a minimalimzus felértékelődésének lehetünk tanúi, ugyanúgy, ahogy ez megtörtént a 20. század folyamán szinte minden művészeti ágban. A bütykölő hacker kultuszának megidézése, továbbá a technikai korlátoltság révén fellobbanó szabad teremtés dinamikái mind azt a dialektikus mozgást erősítik fel, amelyben a technikai racionalitás és a vitális organikusság egymásba fonódik, és turbulensen tovább gerjesztik egymást.
Véleményem szerint a korai minimalista, indusztriális techno ugyanazt a mozgást hajtja végre a zenében, amit a geometrikus, főleg a hideg absztrakció a festészetben. Az ábrázolás egy idő után teherré vált a művészet számára. Az új jelenségek pedig a minimalizmus és a redukció irányába mutattak. Leásni a műalkotás legmélyére, lebontani a festményt a síkok és formákon túli alapokra, egészen a festék anyagiságáig. Hasonló dinamikát követett a korai techno, csak festék helyett a hang és a zaj létező legelemibb és legbelsőbb magját próbálta meg felkutatni. Azt a pontot, ahol a matéria megszabadulhat minden intellektuális és értelmi lerakódástól, üledéktől, és maradványtól. Ahol nem marad más, csak a tiszta érzéki befogadás és az anyag önmagáért valósága, amikor a műalkotás minden értelmi magyarázatot vagy megragadás-próbálkozást levet magáról. Ez az a pont, ahol minden értelmezésnek és filozófiának le kell mondania törekvéseiről, hiszen azok teljesen hiábavalóak az érzékiség rejtett és csak ritka pillanatokban feltárulkozó igazságával szemben.
Ahogy Adorno említi egy helyen: a filozófia szabadsága azon képességében rejlik, hogy saját szabadságának a hiányát hallatni tudja. De specifikusan a német művész előadása kapcsán felmerülhet bennünk Derrida gondolata az elkülönböződésről (différance). Ebben a témakörben válik igazán érdekessé a technológiai mediatizáltság, hiszen melyik az a csupasz nyelv, amely ennek a gondolatnak a legtisztább megtestesítője, ha nem a számítógépek bináris kódrendszere. A lét és a nem-lét, a 0 és az 1 rendszere, ahol az információ hiánya is információs értékkel bír. Ahol a struktúra legmélyén semmi más nincsen, csak a puszta különbözőség. Idáig ássa magát a korai techno is, ahol már csak egyetlen dolog maradt a zenéből, a hang léte vagy nem-léte. Majd csak ezt követően jelenik meg az időbeli változásból adódó ritmus. Henke előadása is totális absztrakció nulladik fokáról építkezik újra, míg a végére ismét szervesebb hangzásvilágokig érkezik meg. Mindezt úgy, hogy a technológiát, pusztán instrumentális létmódjából kiemelve, az alkotásfolyamat szerves részévé teszi. Éppen úgy, ahogy azt egyik képzőművészeti példaképe, Manfred Mohr, a digitális művészet egyik jeles képviselője tette.
Robert Henke performansza különböző kettősségek között oszcillál. A határsértő mozgások mentén pedig megkérdőjelezi és felülírja ezen dualitásokat. Mesterséges és természetes, élő és élettelen, analóg és digitális, cselekvő ágencia és elszenvedő instrumentum, absztrakt információ és konkrét anyagiság. A számítógépek processzorain keresztül áramló elektronok egyszerre energiától lüktető hanghullámokként borzolják fel testi érzékelésünket. A katódsugaras képernyőn, élénk zöld színben játszó absztrakt vonalak és formák egyszerre végtelenül determinisztikus, mégis kiszámíthatatlan vibrálása pedig hipnotikus erővel szippantja be érzékelésünk maradékát. A techno formanyelvén keresztül az elavultnak számító technológiák az előadásban új értékekkel gazdagodtak. A múlt töredékei elemi erővel válnak ismét jelenidejűvé, hogy szembesítsenek kortárs létállapotainkkal. Ebből adódóan, a virtualitásban és az információs zajban való feloldódással szemben, Henke ritmusai újra éreztették a befogadókkal önnön testük és érzékeik valóságosságát. A letisztult, minimalista hangzás- és látványvilág megrázó, de egyben felszabadító esztétikai tapasztalatban részesíthette még az elektronikus zenétől ízlésben kissé távolabb állókat is.
