Tél előtti képek
A.P.A Galéria
2017.nov. 24.-dec.8.
Fehér terem falán kis méretű képek. Alig nagyobbak, mint egy lemezborító. Közelítésre kényszerítenek, és csak ebben az intim közelségben tárják fel gazdagságukat. A fekete-fehér grafikák sorának szemlélése különleges atmoszférát hoz létre az objektív és szubjektív tapasztalat kettősségével. Egyed László Tél előtti képek című kiállítása december 8-án zárult a budapesti A. P. A. Galériában.
Az ábrázolások tárgyát tekintve két csoportra oszthatjuk a képeket: csendéletek és aktok. Ám az átjárás a két típus között szabadabb és összefüggéseiben sokrétűbben árnyalt, mint az első tekintetre gondolható. Minden képet egységesen áthat a tárgyiasítás és az érzékiség kettőse. Az aprólékos és érzékeny kidolgozásnak köszönhetően a képeken megjelenő anyagi minőségek már-már a tapintás érzetével határosak, a különböző anyagok, felületek, matériák ingerlően hatnak, így a puhán megrajzolt drapériákat, sima bőrfelületeket, nyálkás halakat és kemény asztalokat szinte letapogatja a szem. Ezt a fajta érzékiséget viszont mérsékeli a színek hiánya, ami ebben a lecsendesített viszonyban tudatosítja a nézői pozíció mibenlétét és elejét veszi a túlzott realisztikusságra törekvésnek, és lírai tónussal itatja át a rajzokat.
Az aktok csupaszsága mindig a meglesés játékába vonja a nézőt. Közel kerülünk, bejárjuk az apró részleteket, de Egyed László aktjain még kevesebb korlátja van voyeurizmusunknak, hiszen az aktok nem tekintenek vissza ránk. Nála nem jelenik meg arc – pusztán a csendéleteken találkozhatunk üveges szemmel meredő élettelen halakkal. A fejet vagy eleve elhagyja, ahogy a nyaktól fölfelé elmosódik az ábrázolás, vagy a kivágat okán marad le, máshol hátulról ábrázolja a fejet, vagy az ábrázolt pozíció olyan, hogy elkerüli az arc megjelenítését. A testek elszemélytelenítettek, és ezzel inkább objektumként jelennek meg, mintsem szubjektumként. Tárgyak, amelyeknek nincs gazdájuk, így pusztán önmagukból sugározzák erejüket, nem az arc által kiváltott egyéni jellegből nyerik azt.
Szintén visszatérő motívum a meztelen talp megjelenítése is. Rényi András A testek világlása (Kijárat kiadó, 1999) című tanulmánykötetében elemzi Rembrandt A tékozló fiú hazatérése című festményét, és a nézőnek háttal ábrázolt tékozló fiú meztelen talpának megmutatását a sebezhetőség, kiszolgáltatottság metonímiájának tartja. Innen nézve Egyed képein a kihangsúlyozott meztelen talp szintén a befogadói tekintettel szembeni tehetetlenséget, kitettséget jelenítheti meg, hiszen a talp az a testrész, amelyet legtöbbször tehetetlen vagy nyugalmi állapotában mutat magából az ember. A csupasz test megmutatása a vizualitás nyelvén a kiszolgáltatottság magas fokát jelenti, ahogy a képi ábrázolás is tárgyi létezésében tehetetlen a néző tekintetével szemben. Egyed tárgyakként mutatja be az emberi testeket, amelyek a létezés fizikális síkját képviselik, és ebben a minőségükben a legtöbb kultúrában az idegen pillantás számára is kiszolgáltatottak. Ezzel behozza test és szellem dichotómiáját, és régi mestereket idéző stílusához jól illik ez a klasszikus filozófiai kérdéskör. Közben a háttérben ott húzódik az is, hogy a 20. század óta a testábrázolás a képzőművészet leginkább problematikus témája, a test eltárgyiasítása pedig a kortárs képzőművészeti irányzatoknak gyakori megoldása.
Egyed képein a testet valóban pusztán fizikai létezőként jeleníti meg. Nem arra hívja fel a figyelmet, hogy a test-tárgy egy gazdagabb világot, a személyiséget rejti magában, akár egy kincsekkel teli doboz. Így érthetővé válik az arcok elhagyása, minthogy a szellem legőszintébben az arc kifejezéseiben, valamint a mozdulatok, a gesztikuláció világában érhető tetten. Ehhez az elválasztáshoz más testképet kellett kidolgozni, amely eltér a mindennapi valóság tapasztalatától.
A véletlenszerűnek ható kivágatok és az önkényes testrész-elhagyások eredményeként torzókat látunk. Nem csak a fejet hagyja le sokszor Egyed, hanem karokat, lábakat is, amitől az arctalan, márványszobornak tűnő aktok egy-egy antik plasztika rejtélyességével hatnak. Mindent körbeleng a mozdulatlanság, de nem a pillanat kimerevítéséről van szó, hanem a dinamika mellőzéséről. Ezzel a festészet klasszikus mestereitől ránk maradt tanulmányrajzok idéződnek meg, miközben a műtárgyszerű testkép elmozdul a realitás síkjától.
Az aktokból áradó rezdüléstelen világ sugárzik a csendéletekből is. A rajzok méretéből adódik, hogy a képeken nem sok tárgyból összetett kompozíciók jelennek meg, és Egyed László sokszor itt is esetleges kivágatokkal dolgozik, amivel fellazítja a műfajtól elvárt elrendezettség érzetet. Élelmiszerek, alapanyagok és a konyha világához tartozó tárgyak jelennek meg, akár Velázquez bodegón képein. Ezek a természet által alkotott, de már élettelen objektumok azonban éppúgy az emberi fogyasztás számára vannak felkínálva, ahogyan az eltárgyiasított aktok is.
A testet a romlandó étellel párhuzamba állító gondolat magában hordozza a vanitas képek szellemiségét, amely szintén a mulandóságot szimbolizáló tárgyak bemutatásával mutatott rá a testi létezés alsóbbrendűségére, a hús romlandóságára és a hiúság hiábavalóságára. A test, akárcsak egy kívánatos körte, fizikai létében szintén a természet gyümölcse, és a témabeli kontextussal teszi Egyed még markánsabbá rajzai álláspontját, amit a kiállítás címe is megerősít. A Tél előtti képek a tél öregedéssel és elmúlással összekapcsolódott motívumát megragadva mutatja fel a a kontrasztot: a pusztulást megelőző testi romlatlanság idealizált állapotát.
Csupán egy kisebb teremben elkülönített grafikák csoportjánál jelennek meg színek, habár nagyon visszafogott, többnyire egy kolorittal megjelenítve a sejtelmesen ködszerű testeket, amelyeknél az eddigiekkel szemben az arc is feltűnik, de elkerülve az átszellemítés lehetőségét. Egyedüli konkrét arcként a művész fekete-fehér önarcképe jelenik meg, tekintete már messziről megzavarja a befogadó nyugalmát és a grafikák keltette sajátos légkört.
Egyed László rajzai nem kaptak címeket. A névtelenül, szótlanul kiállított képek a látogató fantáziájára bízzák az összefüggések kialakítását, elzárkózva a direkt fogalmasítástól. A megfelelő döntés tehát a hallgatás volt, ahogy hallgatnak az arc nélküli testek és az élettelen tárgyak is.