A képi narrációk eltörölhetetlen valósággá változtatják, múzeumaink és emlékezetünk részévé teszik a legendás helyeket. Ezek a földek, városok eltűnhettek, tán soha nem is léteztek, ám képük létét nem vonhatjuk kétségbe. Umberto Eco most róluk mesél.
J. Cleves Symnes, volt gyalogsági kapitány, aki a kanadai fronton mutatott bátorságával méltán nyerte el az Egyesült Államok népének elismerését, 1818. április 10-én levéllel fordul mindjárt az egész világhoz. Bejelentése valóban nem volt akármi: „Kijelentem, hogy a Föld belül üreges és lakható; hogy bizonyos számú szilárd és koncentrikus szférából áll, mintegy egymásba helyezve, s a két póluson kb. 12–16 fok szélesen nyitott. Vállalkozom rá, hogy bebizonyítom az általam állítottak valóságát, s készen állok a Föld belsejének felderítésére, ha a világ vállalja, hogy segít nekem vállalkozásomban.” S hogy jelentkezésének nyomatékot adjon, mellékeli épelméjűségi bizonyítványát. S hogy nem ő volt az egyetlen megszállottja az üreges Föld koncepciójának, az kiderül Umberto Eco magyarul frissen megjelent könyvéből, A legendás földek és helyek történetéből.
Athanasius Kircher: A paradicsom (1675)
Itt van mindjárt egy másik amerikai, Richard Byrd (1888–1957), aki maga is katona, és sarkkutató expedíciónak köszönhetően számos kitüntetést vehetett át Washingtonban. Az ő állítólagos feljegyzései szólnak a Sarkon túli zöld mezőkről, az árják mindhiába kutatott ősföldjéről és a nukleáris hadviselést ellenző lényekről. A minden bizonnyal álnaplóban szereplő „beszámolót” virulens mitológiává duzzasztotta fel a zabolázhatatlan képzelet. Eszerint a két pólus a bolygón középpontján keresztül össze van kötve, a barlangban különféle életformák húzzák meg magukat (így „földönkívüliek” is például), amelyek virágzó városokat hoztak létre, de az amerikai kormány mindent elkövet, hogy mindez rejtve maradjon.
Sokatmondó, hogy a ma legkevesebb különcségnek tekinthető elképzelés mint tudományos Föld-modell született meg, és nem kisebb tudóstól származik, mint Edmund Halley csillagász. 1692-ben ő tette közzé híres cikkét arról, hogy planétánkat három koncentrikus barlangszféra alkotja, amelyek nem kommunikálnak egymással. A külső szféra mozgása lassabb a belsőkénél, így ez magyarázza a mágneses pólusok elmozdulását.
Halley Föld-modellje (1692)
Eco legújabb könyvének szerkezete követi a korábbi (az egyszerűség kedvéért „kultúrtörténetinek” mondható) köteteit. Az olvasó éppúgy művészeti utalásokkal teli, gazdagon illusztrált, szórakoztató szöveggyűjteményt kap, mint A lista mámora, A rútság története vagy A Szépség története esetében. Az olasz tudós és író azonban nem elégszik meg a passzusok és a képek összerendezésével, a tőle megszokott könnyed és élvezetes stílusban 15 db bevezetést kanyarít a citátumok elé, amelyek hol lazán esszéisztikusak, hol inkább tudományosak. Miközben azonban az „illúziók valóságán”, a titokvadászok, a földi paradicsom és a szecesszió iránt áhítozók legendaalkotó igyekezetén derül, s frivolan megcsipkedi őket, bölcsen az emberi gondolkodás lényegéről beszél. Minden igyekezetünkkel azon vagyunk ugyanis, hogy elhelyezzük magunkat a minket körülvevő ismeretlenben, s létezésünknek valami értelmet adjunk, akár még annak árán is, hogy butaságokkal, fantazmagóriákkal igazoljuk azt. Merthogy kevés kétségbeejtőbb, megemészthetetlenebb felismerés van, mint hogy a világ nem teleologikus természetű, vagy hogy tehetetlen porszemek vagyunk.
A soha nem volt legendás helyeket és a topográfiai értelemben valóban létező, de legendákkal feldíszített tereket vagy még inkább azok „felfedezőit” bemutató Eco látszólag a távolival, az elrejtett, rejtőzködő dolgokkal foglalkozik. De nem erről van szó. Bizonyos értelemben ő is azt az utat választja, mint Michel Foucault, aki szerint a filozófiának és így a tudománynak már régóta nem az a szerepe, hogy felfedje a rejtélyeket, közel hozza a távolit, hanem az, hogy „olvashatóvá tegye, ami látható, vagyis megjelenítse a nagyon közelit, a nagyon közvetlen dolgokat, amelyek olyan bensőséggel kötődnek hozzánk, hogy nem is észleljük őket”.
Abraham Ortelius: Islandia (1590 körül)
Bár Eco meglehetős kritikával viszonyul Foucault életművéhez, mégis hasonló úton jár abban is, hogy miként a francia filozófus, ő is a jelentős, legalábbis nagyhatású gondolatokat a jelentéktelen „gondolkodók” tanulmányozásával kívánja megérteni. Mostani könyvének egyik legtöbbet szereplő hőse az ezoterikus teozófus Madame Blavatsky, aki hetet-havat összehordott Atlantiszról, árja fajról, Grálról, Thule szigetéről meg hyperboreiszokokról, és bár fantáziadús téziseit nem rasszistáknak szánta, az okkult tudományok iránt feltűnő érdeklődést mutató nácik a hatásuk alá kerültek. A valahol északon, Izland tájára belőtt legendás sziget, Thule volt például a névadója annak a rasszista titkos társaságnak, a Thule Gesellschaftnak, amelynél először jelenik meg a horogkereszt szimbóluma. Eco könyvéből az is kiderül, hogy az Indiana Jones-filmekben szereplő, parodisztikusnak tűnő náci okkultista kutatások sem légből kapottak.
Fölhozhatunk itt szellemi párhuzamokat, Eco mégis, mostani könyvében is leginkább a saját útját járja, saját vezérhangyáit követi. Kedvenc témái, amelyek regényeiben, tudományos, ismeretterjesztő vagy alkalmi írásaiban is felbukkannak, itt is szerepet kapnak: titkos társaságok, összeesküvés-elméletek, utópiák, apokrifek, hamisítások, tévedések, idővel igazolást nyerő téveszmék, elveszett tudás és aranykor utáni hajsza, magas és populáris kultúra közti folytonos ozmózis, tudományos és tudománytalan, értékes és értéktelen, hamis és valódi, hazugság és igazság tükörjátékai.
Gotham City. Urban Landscape Wallpaper
Szerzőnk megértő derűvel leplezi le a legnagyobb hazudozókat és a legeszementebb teóriákat is. Mondjuk a piramidológusokat, akik szerint az egyiptomi piramisok valójában a Föld, sőt a világegyetem és -történelem pontos, matematikailag megképzett modelljei, amelyek már építésük idején „tartalmazták” például azt az adatot, mekkora a Föld-Nap-távolság, összesen hányan éltünk Ádámtól fogva máig, vagy hány naposan „fog” Jézus meghalni. Eco somolyogva idézi a legendaoszlató Jean-Pierre Adam építészt, aki a háza melletti sorsjegyárus bódéjának méreteivel zsonglőrködve bizonyította, mi mindent meg lehet tenni a számokkal. A tákolmány hossza 149 cm volt, ami csodálatos módon éppen egyszázmilliárdnyi része a Föld–Nap-távolságnak; ha a hátuljának a magasságát elosztjuk az ablak szélességével eredményül 3,14-et kapunk, ami döbbenetes módon pontosan megfelel a pí értékének…
Ecót talán csak egyszer hagyja el derűs kedve, mégis talán ez a könyv legjobb fejezete. Dan Brown világsikerű könyvét összeköti egy a kiötlőinek jól jövedelmező, a XX. században, a dél-francia Rennes-le-Château-ból elindított mítosszal, amely szerint Jézus nem halt meg Izraelben, hanem a keresztre feszítése után Galliába költözött Mária Magdolnával (így ő maga lett a Szent Grál, amely felfogja Krisztus vérét), gyerekeik születtek, és ők a Meroving dinasztia alapítói. A Da Vinci-kód olyannyira sokat merített ebből az obskúrus históriából, hogy kitalálói plágium miatt beperelték Brownt, aki nyilvános megszólalásaiban előszeretettel minősíti lektűrjét történelmi rekonstrukciónak. Ez az amit Eco nemigen bocsát meg neki. Merthogy Brown regénye tele van történelmi hibákkal, anakronizmusokkal, miközben szerzője kitart amellett, hogy a könyv világa „történelmileg hiteles”. Ez nyilvánvalóan bosszantja azt a személyt, aki A rózsa nevével útjára indította az új történelmi regény vagy a történelmi krimi műfaját, amelynek némileg ezoterikus változatát Brown is űzi, mégpedig nagy anyagi sikerrel.
Atlantisz-rekonstrukció
Igaz, néhány oldallal később Eco elismeri, hogy paradox módon éppen a fikció igazsága talán az egyetlen igazság, amit biztonsággal elfogadhatunk és el is fogadunk. „Ebben a mi világunkban, amely tele van tévedésekkel és legendákkal, történelmi adatokkal és hamis információkkal, egy dolog csak akkor tökéletesen igaz, ha annyira igaz, mint az a tény, hogy Superman azonos Clark Kenttel. Minden egyéb bármikor kétségbe vonható.” Így a legendák is, amint a hiszékenység tárgyából fikció tárgyává alakulnak, valóságossá válnak. Platón Atlantiszának, ha narratív kulcsban olvassuk, létezése nem vonható kétségbe, viszont ha fizikai-földrajzi valóságként tekintünk rá, mint tette azt Madame Blavatsky, sokszor csak a káprázat marad.
A legendás földek és helyek története
(Storia delle terre e dei luoghi leggendari)
Fordította: Sajó Tamás
Oldal: 480
Ára: 8900 Ft
Renée Magritte: Pireneusi kastély (1959)
