A festészeti verseny nem újkeletű fogalom. A közönség előtt mérte össze erejét – legalábbis az antik kútfők szerint – a legendás Zeuxis és a ravasz módon illuzionista függönyt festő Parrhasius. Michelangelo dühödt lendülettel tervezett csataképet a falra, hogy lekörözze a delelőjén álló zsenit, Leonardót, Csontváry fülébe pedig egy angyal sugdosta az égi szózatot: Nagyobb leszel mint Raffael! Az öntelt vagy sikeréhes alkotók egymásnak feszítették erejüket, akár az őket elválasztó évszázadokkal sem törődve. A neokonzervatívnak is nevezett fiatal hazai festőtársaság, a Sensaria tagjai hasonló vállalkozásba kezdtek: egymás mellett állították ki saját realista műveiket és a Nemzeti Galéria gyűjteményéből kiválogatott, zömében a 19. század közepe és a 20. század első harmada között készült alkotásokat. Hogy az összevetés elkerülje a nagyképűség vádját, olyan elismert, idősödő virtuózokat is felkértek a részvételre, mint Csernus Tibor vagy Konkoly Gyula. Az így kiszélesített kortárs mezőny szembeszállt a 19. századdal és a modern klasszikával. De: nincs fegyvertörés és csatazaj – a kortárs csapat puhán belesimul a múzeumi mesterek derékhadába. Az összeforrás hegét csak nagyítóval látni. Szinyei-Merse bátortalan plain air pipacsaira magabiztosan felel Konkoly impresszionista parafrázisa. Balogh Gyula 1980-as hiperrealista viaszosvásznát Szabó Ábel a jelenben festi meg, kalasnyikovval kiegészítve. Kondor Attila fátyolos tájképeire Kontuly okkeres színei válaszolnak. László Dánielt vérbő kolorizmusa tiszteletbeli Nagybánya-növendékké avatja, de Kovács Lehel tájképei is bőven találnak maguknak klasszikus előképet, Ligeti Antaltól Nagy Balogh Jánosig. A realizmus hosszú, látszólag zökkenőmentes ívet húz a 19. század közepétől 2007-ig: historizmus, realizmus, naturalizmus, impresszionizmus, poszt-impresszionizmus, hiperrealizmus, millenniumi realizmus. Mintha valami kimaradt volna! Majakovszkij 1918-ban, felégetve a múlt-hídját maga mögött, azt harsogta: „Ecseteink az utcák. A tereink paletták.” De hová lettek a modernek forradalmai? Eltűntek az akadémikus hagyomány nyugodt hullámverésében. A Sensaria nagyszabású kiállítása nem a jövőt faggatja, nem a friss trendeket kutatja, hanem a múltba réved, olyan meleg szeretettel, mint a historizmus. Hogyan tud ez a „reakciós” piktúra életben maradni az (új)baloldal forradalmi kohójában kikovácsolt kortárs művészeti színtéren? Ha megírja saját művészettörténétet. A kiállításon éppen ez zajlik: a művészi viadal mögött új, anti-avantgárd narratíva születik. Ezt legjobban Birkás Ákos műve jelzi, a trompe l”oeil szobafalra festett kép, ami éppen kimaradt a Ludwig Múzeum koncept köré összpontosított Birkás-kiállításából. Két párhuzamos paradigma épül, átjárhatatlan teoretikus alapokon. Ami az egyik oldalról őszinte, modernen túli megújulás, az a másik oldalról a Képcsarnok színpadias gesztusokba csomagolt újjászületése. Az utak elváltak. De talán bízhatunk a művészet-gépezet nagylelkű pluralizmusában!
Magyar Nemzeti Galéria
2007. március 16.–2007. június 24.
Rieder Gábor: A festmény ideje
A festészeti verseny nem újkeletű fogalom. A közönség előtt mérte össze erejét – legalábbis az antik kútfők szerint – a legendás Zeuxis és a ravasz módon illuzionista...