Rieder Gábor: A KGB Litvániában

A sokszor megsarcolt népek történetének menete sokszor fedi egymást: ahogy egymásnak adták a kilincset az Andrássy út 60-ban a náci tisztek és az ÁVÓ-s keretlegények, úgy szállt át a vilniusi orosz palota tulajdonjoga az éppen aktuális megszállókra. Sőt, a litvánok vérzivataros történelmét figyelve az elnyomók még többször váltották egymást! A historizáló palotát az Orosz Birodalom emelte a századfordulón, majd ide költöztek be a két világháború között a lengyel elnyomók, 1940-ben az orosz megszállók, majd pár évig a Gestapo küldöttei, végül ismét a szovjet karhatalom mészárosai.
A Szovjetunió felbomlásában erjesztő szerepet játszó kicsiny balti köztársaság ebben a sötét árnyakkal terhes épületben rendezte be, alig egy évvel a függetlenség kikiáltása után, 1992-ben A Népirtás Áldozatainak Múzeumát. Emlékül a meggyilkoltaknak és emlékeztetőül a még élőknek. A fő látványosság (eléggé otromba kifejezéssel) az alagsori pincebörtön. A KGB már az 1940-es első, rövid megszállás alatt kiépítette a börtönblokkot, amit később csak tovább gyarapított. A litván muzeológusoknak nem kellett a visszaemlékezések alapján rekonstruálniuk a komplexumot. Az alagsor most is azt az állapotot őrzi, ahogy az 1991-ben távozó KGB maga után hagyta, a falról csendesen lepergő fakózöld lakkfestékkel, a rozsdaette, hangszigetelt cellaajtókkal, a kényszerzubbonyos dühöngővel, a kopottas bakelit telefonokkal és a kéziratmegsemmisítők sok zsáknyi szemetével. A rácsos fedelű udvari betonkalickák mellett a legmegrázóbb a kivégzőterem, a halottak vérét elvezető csatornával és az áldozatok feltárt koponyáival – a kommunizmus kísértetének fagyos leheletétől lúdbőrzik a hát.
A múzeum két felső szintjén a szorgos történészek kutatásai öltenek testet, a kommunizmus-bemutatók szokásos vörös-fekete-fehér betűrengetegével, s pár tárgyi emlékkel, fotóval megtámogatva. S ez nem is baj, elvégre a korszak nem a pazar tárgykultúráról szólt: a szovjet megszállással együtt jöttek a tömeges letartóztatások és a deportálások. Az ellenállók szétszórt egységeiből hamarosan aktívan tevékenykedő, 30 ezres partizánhadsereg kerekedett. Az úgynevezett „Erdei Testvérek” 1953-ig vívták névtelen háborújukat az oroszok és fő ellenségük, a KGB ellen. Nem éppen James Bondhoz mérhető körülmények között: szegényes fegyverekkel, rengetegekben bujkálva – bár a lakosság segítségét élvezve – próbálták felvenni a versenyt a vörös hadsereggel és eljuttatni kétségbeesett üzeneteiket a boldog nyugati demokráciákhoz. Akik (bár ezt ők, akárcsak a bizakodó magyarok, akkor még nem tudhatták) a jaltai tárgyalóasztal mellett már rég lemondtak róluk. A gépfegyverrel pózoló hetyke ifjak, a szabadcsapatokat szervező tisztek, sőt a marcona amazonok is többnyire a csatatéren vagy a KGB börtöneiben végezték. Nyomaikat, a szétrozsdásodott fegyvereket, a kifakult fotókat, az agyon hordott uniformisokat és a megkopott röpcédulákat szinte régészeti leletként kellett előkaparni az öreg bunkerek és a vidéki fészerek mélyéről. Az egészen közeli, mégis daliás időkről regélő hősi eposzt a munkatáborok keserű valósága ellenpontozza, az elhurcoltak bőröndjei, a csecsemők koporsói és a kollaboráns litván szervek „ereklyéi”. A Népirtás Áldozatainak Múzeuma frappáns és nagyon egzakt módon vet számot a „szovjet idők” veszteségeivel és a tragédiából kovácsolt erénnyel. A posztkommunizmus jótékonyan, egyszerre elborzasztva és megrendítve kibeszéli apakomplexusát, a közös emlékezet múzeumi heverőjén. 
A Népirtás Áldozatainak Múzeuma, Vilnius, Litvánia