A divatos, import gondolatok kérészélete könnyen megjósolható, ha nem képesek alkalmazkodni a helyi körülményekhez. Miközben jelenleg Budapesten több kiállítás is fut, ami a bevándorlás és gyarmatosítás globális kérdéseivel foglalkozik, tősgyökeres saját problémáink érintetlenek maradnak. Pedig a mexikói illegális bevándorlóknál közelebb vannak a határon túli magyarok. Az Ernst Múzeum túllépett a nacionalizmus-fóbia unalmas örökségén, és megrendezte a Közös tér című kiállítást. Szőnyeg alá söpört kérdések kerültek elő: művészet-e a kisebbségi művészet, s mi a viszonya a többségi (vagy az anyaországi) művészethez? Nincs itt semmiféle helyi érdekű kiskáté, a koncepcióba belefér a globális üzenet is: a tárlat El Hasszan Róza narancsszínű pólójával kezdődik, rajta az ironikus-együttérző felirat: Én vagyok a túlnépesedés. Ez éppenséggel nagyon is igaz, a művészek populációja is erőteljesen túlnépesedett, jogos hát a szelekció. De jó néha kitekinteni az elefántcsonttoronyból, a „végek felé”. Hát akkor lássuk! A válogatás sokszínű, alapos, persze teljességre nem törekedhet, mégis kellően vegyes. Van organikus fafaragvány Király Ferenctől, interaktív, fénymásolt képalbum Elekes Károlytól, naiv festészetet idéző munkák Szemán Ferenctől, performansz videó Ütő Gusztávtól, hiperrealista olajfestmény Bittenbinder Jánostól és animációs film Szilágyi V. Zoltántól. A forma- és műfajgazdagság bizonyítása mellett persze a fő szerepet a politikai mondanivaló viszi. Szerencsére nem túl szájbarágósan. Szabó Zoltán hatalmas kollázsai sok „visszatérő motívumra” utalnak, többek között az emberi agyra – na meg persze Nagy Magyarország határaira. Amivel Szombathy Bálint is eljátszik, egyszerre ironikus és nosztalgikus tablóin. Vagy ott van Ózsvár Péter harcos kisebbségi szobrocskája, a leszegett fejű vajdasági magyar emberről. No meg Bittenbinder román trikolórt idéző drapériái, amik kereszté avatják a festőállványt. Vegyes, izgalmas, ismeretlenül is ismerős anyag – hiszen a kisebbségi magyar képzőművészek is ugyanannak a nemzetközi artworldnek alkotnak, mint az itthoniak. (Elvileg.) A tárlatot politikailag korrekt függelékként a hazai romaművészek kis csoportja zárja. Félnaiv festészetük stilárisan kissé összezavarja (távol az artworldtől), ideológiailag viszont jólesően kitágítja (mindenki kisebbség) a tárlat dimenzióit. Zárásként hadd idézzek fel (ismét) egy El Hasszan-munkát: a cserépbe ültetett bokor leveles ágai mellé fapálcákat drótozott a művész, megelőlegezve az ágak cseperedését. Címe: Türelmetlen kertész. A levágott végtagok állítólag még sokáig fájnak, a kapcsolatok újjáélesztéséhez pedig gondos (és kissé talán türelmetlen) kertészek kellenek.
Rieder Gábor: A közös tér türelmetlen kertésze
A divatos, import gondolatok kérészélete könnyen megjósolható, ha nem képesek alkalmazkodni a helyi körülményekhez. Miközben jelenleg Budapesten több kiállítás is fut, ami a...