A maga módján egalitárius posztmodern eklektika könnyedén hozta közös nevezőre a szocreál építészetet és az ezredvégi historizmust. Ha jobban belegondolunk, a rózsadombi gipszkastélyok és a sztálinista formaparádé között nincs is olyan nagy különbség.
Bár talán az utóbbi javára írható, hogy terveit (sokszor) a korszak neves építészei jegyezték. Ezt ismerte fel a HAP Galéria, amikor dokumentum-kiállítást rendezett a szocreál maradandó épületeiről. Persze a maradandót legalább kétféleképpen lehet érteni, egyrészt mint még ma is állót, másrészt mint tartós értéket képviselőt. A tárlat gyaníthatóan az utóbbi értelmezés mellet foglalt állást, amikor egymás mellé helyezte a korszak gyöngyszemeit. Például a világháborús bunkernek tervezett, parasztvakító metróállomások pazar kupolaterveit. (A most felújított Deák téri, bronzborítású lapos kupola alapján halvány fogalmat alkothatunk a nagyszabású, meg nem valósult eredeti tervekről!) Vagy a hatalmas, mégis elegáns palotatömböt alkotó II. kerületi pártházat. (Ma önkormányzati hivatal.) Esetleg a MOM kultúrház kváderkövekből rakott hosszanti boltíveit vagy a Népstadion félbe maradtan is monumentális torzóját. A sztálini program alapján, az ötvenes évek hajnalán hazánkban is felbuzogott a bárhonnan merítő historizmus formabősége. Ott van például a klasszicista kúriákra emlékeztető Iparművészeti Főiskola, tömzsi oszlopaival és méretes timpanonjával. Vagy a csepeli rendőrség, népies szocreál kapuzatával. És akkor még nem esett szó a Műszaki Egyetem zászlótartó oroszlánokkal díszített, vörös téglás R-épületéről, a copf faragványokkal ékes szolnoki irodaházról és az egyiptomi templomra hajazó, pálmaleveles oszlopfőkkel ellátott sztálinvárosi (dunaújvárosi) Vasműről. A korszak mellesleg kifejezetten rövid, a Révai-féle kultúrpolitika megerősödésétől Sztálin haláláig tart. Vagyis 1950-től 1953-ig. Ugyanis a generalisszimusz temetése után a moszkvai vezetés racionalizálta a tékozló sztálinista eklektikát, újra hadrendbe állítva a modernista építészek puritán funkcionalizmusát. A házgyári panelek ennek a kései, túlzóan fukar szellemű modernizmusnak a fantázia-mentes gyermekei. Az ötvenes évek elei lakótelepeket viszont csak az avatott szem tudja megkülönböztetni a historizáló bérházaktól. Bár az öntött bábos korlátok és ablakpárkányok, na meg a külső kazettás boltívekhez képest nyomasztóan alacsony belmagasság árulkodó lehet. Akárhogy is, a szocreál a városi szőttesbe ágyazva velünk él, viszonylag zökkenőmentesen belesimulva a hazai épített örökségbe. Sőt, felújítása is lehet példaértékű, elég megnézni a Krisztina körúti T-Com irodaházat vagy a Maros utcai rendőrkapitányságot. A szocreál maradandó emlékeivel együtt, úgy tűnik, már időtlen időkig, velünk marad.
HAP Galéria
2006. augusztus 22.–2006. szeptember 29.
A cikk lejjebb folytatódik.