Rieder Gábor: Aba-Novák Vilmos

Aba-Novák Vilmos nincs a helyén. A múlt rendszer nem tudta neki megbocsátani, hogy a két világháború között a kultúrpolitika kiküldte Rómába, hogy Mussolini képet vásárolt tőle és hogy a hadvezető Horthyt ráfestette a szegedi Hősök Kapujának boltíveire. Pedig Aba-Novák nem volt kurzusfestő, öntörvényű, utolsó szegig becsületes, hajlíthatatlan magyar ember volt.Robusztus, korpulens alkattal, hentesszerű vaskos nyakkal, jellegzetesen felnyírt frizurával és végtelen munkabírással. Masszív, rendíthetetlen, szuggesztív figurája köré tanítványok hada gyűlt, a bohém művészkolóniáktól és a nyárspolgároktól egyforma távolságot tartva. Mikor Picasso megpillantotta az 1937-es párizsi világkiállításra kiküldött monumentális falképeit, hitetlenkedve kiáltott fel: ki ez a barbár zseni? A debreceni MODEM hatalmas Aba-Novák-kiállítása is ezt a jelző-párt („A barbár zseni”) választotta címéül, pedig, azon kívül, hogy a történet nem több egy bizonytalan anekdotánál, nem is igazán írja körül Aba-Novák művészetét. Pláne nem a botrányos Avignoni kisasszonyok festőjének a szájába adva. Aba-Novák ugyanis nem hitt az izmusok formakísérleteiben, hiányolta belőlük az erőt, a becsületet és a tartalmat, így inkább visszanyúlt a bizánci ikonokhoz és az itáliai középkorhoz. Kokainmentes szintézisre törekedett, amiben ugyan benne van a modern formakultúra (az avantgárd és az art déco), de nem önmagáért való dekoratív játékként, hanem csordultig töltve világnézettel és történelemtudattal. Ebben persze fontos szerepet játszott a sors is, hiszen művészeti tanulmányait félbeszakította az első világháború. A hadszíntér még a duhaj Apollinaire-t is kiábrándította, hát még a pályakezdő magyar piktort! 1920 körül két festői hagyomány jöhetett számításba Pesten: a késővirágzását élő nagybányai tájkép-piktúra és a nyugatos modernséget képviselő kubofuturista stílusvegyülék. Aba-Novák mindkettőből merített, festett fauves-os lombokat és harsány plein air réteket is. Ebből sarjadt ki az a sajátos árkádiai újklasszicizmus, ami a húszas évek válasza volt az első világégés iszonyatára és a felelőtlen avantgárd formagyakorlataira: izmos, fél-kubista aktok, a szivárvány minden színében játszó bársonyos kolorittal és Rembrandtot idéző, zaklatott, drámai rézkarcok. Aba-Novák a stílus  jellegzetes képviselőivel, Patkó Károllyal és Korb Erzsébettel festegetett együtt, de még az úgynevezett Szőnyi-kör monumentális klasszicizmusából is kilógott robusztus aktjaival. Michelangelo miatt. Szinte csak a Sixtus-kápolnából tanult, egészen vaskosra formálta az izmokat, olyan bőven hurkásra, mintha már háj lenne, majd a zsírszövetet olyan feszesre tömte a kubofuturizmus gömbölyű élei mentén, hogy aktjai végül szobrászi izomkolosszusokká váltak. A húszas évek során az izzóan tarka, súlyos és nagyhatású festészete egyre fényesebbé és könnyedebbé vált. A végső impulzust a római ösztöndíj adta meg. Gerevich Tibor meghívta a festőt – több ismert újklasszicista társával együtt – egy hosszú itáliai tanulmányútra. Aba-Novákot nem az olasz kortársak tradicionális nyelvezete ragadta magával, hanem az itáliai közeg a maga középkori atmoszférájával és mediterrán klímájával. Felfedezte a freskók tompa felszínét, temperára váltott és leszűkítette palettáját a szürke valőrjeire és pár élénk tiszta szín kontrasztjára. Az oldott, visszatörlésekkel és ideges vonásokkal megfestett itáliai tájképek hosszú sora tanúskodik erről. De képein a virtuóz könnyedséget mindig legyőzi a jól szerkesztett kompozíciókból áradó szilárd nyugalom. Aba-Novák nem volt tájfestő, a hangulat csak körítésül szolgált elbeszélő életképeihez. A harmincas évekbeli műveit szinte kivétel nélkül az emberalakok nyüzsgő sokasága uralja. Ide tartoznak az aukciókról is jól ismert cirkuszos jelenetek és a magyar falu karaktereit megörökítő zsánerek. Aba-Novák nem értett a csevegő hangú novellákhoz, figurái groteszkek, a manézs világa a társadalomból űz szeretve gúnyt: hordóhasú zenebohócok, kockás nadrágágú kikiáltók, megkopott szépségű balerinák és kétes egzisztenciájú akrobatát – a cirkusz a nagyváros keserédes paródiája. De a falu is megkapja a magáét a szigorú művésztől, vastag bocskorok, szájtáti gyerekek – még Brueghel sem festett ilyen bumfordi parasztokat, és pláne nem keverte őket ilyen jóízűen a vidáman heverésző disznók és a komótosan vonuló marhák közé. A groteszk életképek ellenpontozására ott voltak a komor egyházi és állami megrendelések. A vázlatok, makettek és enteriőrként installált fotók nyomán rekonstruálható Aba-Novák harmincas évekbeli falképfestő pályafutása a szegedi Demeter-toronytól a Római Iskola szakrális csúcsművéig, a Városmajori-templomig. Egészen egyéni karakterű félig archaikus, félig képregényszerű stílust alakított ki magának, szent királyokkal, komor Krisztus-ikonokkal, allegorikus kézfejekkel, néha egész karikaturisztikus mellékszereplőkkel és pergamencsíkokon kunkorodó feliratokkal. Sikerrel ötvözte a monumentalitást a zsánerrel, a tradicionális komolyságot a modern képszerkesztéssel. Aba-Novák a grandiózus szintézisek méltatlanul háttérbe szorított mestere volt, semmi kétség! A MODEM több mint 200 művet bemutató hatalmas kiállítása biztos kézzel rakja helyre ezt a kimagasló életművet, a fiatalkori zsengéktől, az érett mester sikerein keresztül, egészen a tragikusan korai végig.
MODEM, Debrecen
2008. április 21. – 2008. július 6.