Rieder Gábor: Akali

A Jelenkori részleg a Nemzeti Galéria több mint 10.000 tételes kortárs anyagából állított össze egy izgalmas időszaki kiállítást az A-épület második emeletén az intézmény ötven éves jubileumának alkalmából. Szokatlan hangsúlyokat választó, nagyon erősen hangulat-függő, mégsem túlkönnyített kollekció. A rejtélyes Akali címet viselő tárlatot – a régi D-épület tetejére rejtett ”45 utáni anyaggal ellentétben – nem köti az akadémikus kronológia kényszere. Szabadabb és személyesebb – sőt, mondhatjuk nyugodtan: tökéletesen öntörvényű. Mégis működőképes. A csoportosítás hangulati-tematikus összecsengéseken alapul. Ami nem a legvaskalaposabb művészettörténeti fogalom, de jótékonyan megszabadítja a kortárs műveket a fontoskodó lexikális kontextustól. Senki se kérdi, hogy az öreg Korniss miért festett absztrahált címerpajzsokat, ha munkái Türk Péter néma szomjúságvirágai és Kótai Tamás földönkívüli falfirkái közé vannak fellógatva. Azért, amiért a gyárkémény árnyékában is bonthat szirmot a virág. A hangulati társítás beszédes (illetve inkább metaforikus) kontextust teremt. Főleg, ha visszaszorítjuk a ”70-es évekbeli konceptuális és a ”90-es évekbeli neokonceptuális munkák szövegfüggő tömegét, és több lehetőséget hagyunk a ma nem olyan divatos köztes évtized spontánabb, vadabb tendenciáinak. (De az Iparterv se ülheti meg a századik szenté avatását és a társadalmi nemek dosszié sem nyithat új alfejezetet.) Ha a címadó Akali című plasztika felé indulunk el, egy derengősen melankolikus kezdőteremben találjuk magunkat. Gálhidi Péter rovátkolt, ezüstös grafitporral bedörzsölt, méretes fatönkje mellett Gerber Pál grisaille koporsója és Bikácsi Daniella fekete medencéje nyeli el a látogatót. Majd fejbe vág a nyolcvanas évek, a sistergős brutalitás. Mata Attila főrésszel faragott, kubista ősasszonya és Gaál József archaikus szörnyecskéje. A nyers erőszak teremből a gépi cizelláltság, majd a kései konstruktivizmus birodalmába csöppenünk. Csörgő Attila spirálos fénygömbje (a kevés fotók egyike), Havas Bálint ólommal kiöntött gumiabroncsa, Hencze legyártott jelei és Bak Imre op artos kalligráfiája. A gépkorszakra a tájlíra felel, Kokas „batikolt” alvilági utazásától Baranyai Levente több centiméter vastag olajfesték-látképéig. De van még emberi vallomás is, erőszakos és őszinte (lásd Vilt Tibor Goya nyomán mintázott Kronosza) és külön hommage-szekció, különös tekintettel a rembrandti hangulatokra. A különböző kulcsfogalmak mentén szervezett különálló termeket titkos tartalmi-műfaji kapcsok kötik össze egy egységgé. Például videó egyáltalán nincs, installáció se nagyon, inkább megmaradunk a falra szerelhető asszamblázsok fél-táblaképi műfaján belül. Nyomatból viszont jócskán akad, Koronczi Endre test-nyomatától kezdve Bakos Ildikó Zsidó menyasszonyáig. Finom, érzékeny, szerethető válogatás – a Nemzeti Galéria idei legnagyobb dobása.
Magyar Nemzeti Galéria