„Megvallom, nem hiszek a
múzeumi szobrászat jövőjében” – mondta egyszer Amerigo Tot. Minden bizonnyal a
második világháború utáni avantgárd plasztika közterületeken zajló
diadalmenetére gondolt, nem pedig a Ludwig Múzeumban (huszonöt évvel a halála
után) megrendezésre kerülő különös életműtárlatra. A „párhuzamos konstrukciók”
alcímet viselő szemtelen kiállítás kiverte volna a biztosítékot a hiú
életművésznél.
Ugyanis a tárlat nézőpontja több mint ironikus:
tiszteletlen. A nagy terem közepén összehordott posztamens-erdőben állnak a
világhírű plasztikák magyar múzeumokban fellelhető, kisebb-nagyobb kópiái. A
gömbölyded kavicsasszonyok, a biomorf archaikus absztraktok, a rubensi női
aktok, a felületet áttörő magok, a Kennedy-emlékmű plakettje és a gyermek
Krisztusok mellett térdelő gótikus ízű Szűz Máriák. Mint egy hangulatos
múzeumraktár. A szomszédos helyiségben a hagyatékból előbányászott – főleg
vatikáni megbízásra készített – domborművek gipsz és bronz variánsai
sorakoznak. Láthatjuk még egy kinyomtatott blog posztjait, amikben a szerző
látleletet vesz a művész Olaszország eldugott sarkaiban rozsdálló munkáiról.
Továbbá ismert kortárs művészek próbálnak meg reflektálni a tejbe-vajba
fürdetett nyugati modernistára. Kesztyűbábot varrnak a szobraiból, mészkő éket
faragtatnak megbillent síremléke alá, és élcelődnek azon a montázsgyakorlaton,
ahogy pici szobrait fénykép-háttér előtt fotózta újra. (Ebből születtek a
holdbéli tájon menetelő, Transformers robotfigurákra hajazó organikus gépszörnyetegek.)
Na de ki volt Amerigo Tot? A fehérvárcsurgón született Tóth Imre? A Munka-kör
lelkes kommunistája, aki turulista tüntetőket vert a harmincas években? A
bauhausler, a tengerész, a szökevény vagy az ejtőernyős partizán, az
autóversenyző vagy a filmszínész? A szabadelvű nőfaló itáliai szobrász, akinek
barátságát maga a pápa is kereste? Vagy Don Corleone testőre, akinek
hüvelykujját Picasso megirigyelte? A kiállítás semmiféle válasszal nem szolgál,
csak sejtet, konfabulál és mítoszt rombol. Nem mondja ki, de a sajtóhírek közé
kevert titkos jegyzőkönyvekből és a filmbejátszásokból világosan kiderül:
Amerigo Tot a Kádár-kor felemás modernizmusának ünnepelt külföldi sztárművésze
volt. Aki szobrot ajándékozott a Politikai Bizottságnak, parolázott Aczél Györggyel
és Kádár Jánossal, majd pedig könnyekig meghatódva nyilatkozott a televíziónak
egy budapesti május 1-jei felvonuláson. Aki saját múzeumot kapott és nyilvános
megbecsülést, mert úgy kürtölte világgá a legvidámabb barakk jó hírét, hogy a
pártvezetésnek nem kellett miatta összeütközésbe kerülnie Moszkvával – hiszen
kint is volt, meg bent is. Miközben egyetemes esztétikai nyelven beszélt, a
mitikus nőiségről, a gépkorszakról és az anyatermészetről. Csupa olyan témáról,
ami a föld alá kényszerített avantgárdistákat egy csöppet sem érdekelte – nem
csoda, ha ma is csak egy cinikus, kaleidoszkóp-szerű tárlat jár neki, nem
babérkoszorús életmű-kiállítás. A Ludwig Múzeum kemény fába vágta a fejszéjét.
Ha tényleg tiszta vizet akar önteni a 20. századi művészettörténet piszkos
poharába, akkor sokan fognak vérig sértődni. A múltkozmetikázó karrierlovagok
és a felejtésbe menekült besúgók örökösei, galéristái, gyűjtői és emlékápolói.
De ehhez nem passzol a kortárs művészet nyegle, dodonai nyelve, alapos levéltári
és történeti kutatások nélkül senki se láthat tisztán.
Ludwig Múzeum
2009. október 9.–2010. január 3.