A 20. század egyik legnagyobb fotósaként számon tartott, magyar származású André Kertészt páratlan vintázs tárlattal ünnepli a Magyar Nemzeti Múzeum.
Ilyen még nem volt. Lupékkal felfegyverzett külföldi és hazai látogatók vizsgálgatják a miniatűr fotókat. A retrospektív kiállítás külön erénye ugyanis, hogy nem poszterré kinagyított digitális printeket nézegethetünk a falakon, hanem eredeti vintázs kópiákat. Ide is eljutott már a magyar műértő közönség! (Vagy legalábbis a francia kurátori figyelmesség – az anyag a Jeu de Paume-ból utazik.) Eddig még ott tartottunk, hogy a múzeumoknak sikerült végre az átlag pesti kiállításnézőnek a fejébe verni, hogy a magyar fotó világhírű. Illetve, hogy a 20. század legnagyobb fényképészeinek körében messze felül vannak reprezentálva a Magyarországról (egész pontosan a magyar zsidóság köréből) elszármazott fotográfusok. A témát elsősorban a Ludwig Múzeum vállalta fel, volt annó egy Brassai-tárlat, nemrégiben egy Capa-, majd egy Martin Munkácsi-bemutató. A Nemzeti Múzeum Capa-képeket is vásárolt, most pedig itt egy nemzeti közkincs: az André Kertész retrospektív.
Mivel a magyar fotós világsztárok mind külföldön dolgoztak, a hazai közgyűjtemények nem állnak fényesen az eredeti kópiákkal. Márpedig letagadhatatlan műkereskedelmi realitás, hogy az egyre inkább pörgő műtárgypiacon egy művész által előhívott, sárgult szélű, gyűrött kópia akár százszor annyit is érhet, mint egy szépen karbantartott fél évszázaddal későbbi nagyítás. (Ezt Kertész esetében még tetézi, hogy a világháború után már nem nagyon forgolódott a laboratóriumban.) A mostani kiállítás pedig – a hazai fotós kiállításoktól eltérően – minél korábbi vintázs kópiákra épít. Ennek pedig Kertésznél nagy jelentősége van, ugyanis hiába dolgozott a párizsi és az amerikai újságoknak, mindvégig intim hangulatú „művészfotós” maradt, aki magának és barátainak készítette a képeket. (Volt hogy ellátta a fotókat felirattal vagy akár postán elküldte ismerőseinek képeslapként.)
Kertész nem volt egy törtető karrierista, mint a hírnevet megszállottként hajszoló Capa vagy a dúsgazdag Munkácsi. Bár Párizsban a legavantgárdabb figurákkal állított ki, az izmusoktól ugyanolyan távolságot tartott, mint a fotózsurnalizmus színes-szagos világától (miközben fotóriporterként kereste a kenyerét). Borongós melankóliája a ”36-os New Yorkba költözés után tetőzött. Az amerikai közeg nem értékelte sokra Kertész finom szimbólumait, a szépséges árnyékokat, a játékos tükröződéseket, a beszédes kompozíciókat. Ezen elkeseredve a depressziós fotós felhőkarcolónak „ütköző”, elkallódott felhőt fényképezett, lekonyuló tulipánt és persze az Új Világ egyáltalán nem újvilágos arcát: a csálé rendben álló kéményeket, a behavazott parkokat (felülről), a csöndes rendben málló tűzfalakat.
Pár évtizedes New York-i elfeledettségében Kertész valóságosan is depressziós volt. De előtte se vonzotta a tülekedés és a pezsgés. Az első világháború alatt – még magyar katonaként – a frontoktól távol időző katonabarátait fotózta, meg az úton-útszélen feltűnő parasztokat. Párizsban a hiány eszközével egy tucatnyi portrét csinált fontos avantgárd művészekről, Tihanyi Lajostól Mondrianig. Beszédes beállítású portrék modellek nélkül. Egy lerakott pipa, egy széthányt műteremsarok, egy árulkodó könyvespolc. Pillantás a művészegók mögé.
Kertészt a hálás utókor, a hatvanas-hetvenes évekbeli újrafelfedezéskor begyömöszölte a társadalmilag elkötelezett fotósok skatulyájába. Tulajdonképpen nem teljesen indokolatlanul. Kertésznek volt érzéke az elesettek iránt is, bár a nyomor brutális sajtóarcát nem szerette, inkább kapott lencsevégre egy olcsó szállodai szobában hanyagul ottfelejtett műlábat. Az amerikaiak persze főként a szürrealistát látták benne (az amerikaiknak a klasszikus avantgárdot szinte kizárólagosan a szürrealizmus jelenti), ebben is volt valami, elég ha megnézzük a repülőgép előtt masírozó elefántokat, a ventilátorból kilógó férfikart vagy a torzító tükörben fotózott női aktokat.
De Kertészhez nem illenek a skatulyák. Túlságosan magának való volt, fényképezni is inkább magának fényképezett, nem a magazinoknak és nem a fotótörténelemnek. Közben azért sikerült pár olyan kockát lőnie, amit a neves nemzetközi albumok a 20. század legnagyobb képei között emlegetnek. Ott van az a tányér szélére rakott villa, a Kelet-Európa szimbólumává avanzsált vak hegedűs, a kávéházban hortyogó inas, Mondrian pipája és szemüvege, a melankolikus tulipán, a kanapén vihorászó táncoslány, ésatöbbi. Ezek mind láthatók a kiállításon (lehetőség szerint minél korábbi nagyításon), a teljes életmű-válogatás kíséretében, a korai magyarországi fotóktól az öreg és magányos Kertész polaroiddal készített őszike-sorozatáig.
2011. 9. 29. – 2011. 12. 31.
Magyar Nemzeti Múzeum