A 2008-as Mecénásnapok mustrájának pozitív visszhangján felbátorodva a
Műcsarnok ismét a kortárs magyar magángyűjtők rendelkezésére bocsátotta
fényűző teremsorát. Most a rajongó, szenvedélyes gyűjtők kerültek a
célkeresztbe. Innen a cím: Art Fanatics. De mit keresnek az ország egyes számú kiállítótermében
privát kollekciók? Miért tolja egy közintézmény – a véres verejtékkel
megkeresett adóforintjainkból – a magántőke szekerét?
A műgyűjtők mindig is komoly szerepet játszottak a modern művészet intézményesülésében, elég ha a múzeumgründoló Guggenheimekre gondolunk, akik nélkül ma egész másképp nézne ki a huszadik század művészettörténete. A jelenség ma még inkább virul, Keleten tulajdonképpen az oligarchák tartják el a kortárs művészetet, nagy szabású kulturális központokat emelve saját kollekcióik köré, helyettesítve az állami mecenatúrát. (Moszkvában már lassan minden konstruktivista buszgarázst felvásároltak múzeumnak.) Közben, a tengerentúlon, az amerikai filantróp milliárdosok új szárnyakkal toldják meg a közintézményeket, tovább srófolva az odakölcsönzött sok millió dolláros műveik árát. A konceptuális és kritikai képzőművészet sziszegve próbál szabadulni – a hetvenes évek óta – a tőke szorító öleléséből, de hiába. A gyűjtők ma már nem csak festményeket vesznek, hanem bármit, ha kell, aktivista performanszok dokumentumfotóit, ha kell, raktárcsarnokokat igénylő, embertelen méretű installációkat. Sőt, még múzeumot is építenek hozzá, ha úgy tartja kedvük. (Lásd a francia szupergyűjtő és aukciósház-tulajdonos François Pinault két velencei palazzóját.) Minden szépelgő vagy antikapitalista tiltakozás hiába, a magánzók lenyelik a biennálék és kortárs kurátorok igényeihez idomított műveket is. Nem véletlen, hogy az egyik kurrens lipcsei kiállítóterem két teljes évet szentelt a különböző magángyűjtemények bemutatására, rábízva a kurátori feladatokat a tulajdonosokra. És nem véletlenül írta Petrányi Zsolt a Műcsarnok új kiállításának füzetkéjében, hogy egyre inkább elmosódnak a kiállítótermekben és a műgyűjteményekben megjelenő művek közti különbségek. A már saját székházzal is büszkélkedő Irokéz-gyűjtemény bemutatója például az elmúlt évtized legfrissebb kortárs kiállítása volt a Nemzeti Galériában. Egyáltalán nem tűnik ördögtől való ötletnek tehát, hogy a kortárs műgyűjtők bemasírozzanak a Műcsarnok falai közé. Bátorítás, plecsni, közeledés és kanonizálás.
A kezdő élményt a falusi állatorvos Merics Imre jó pár évtizede építgetett gyűjteménye adja. Archaikus szürreál kaland: Gaál József öreg teknőkből faragott maszkjai előtt békésen megfér egymással egy fekete Fehér László és egy viaszos vászon Bukta Imre, egy népiesre kanyarított Bak Imre és egy UV-színekben pompázó Somogyi Győző. A vidéki vendégszeretet mindenkit jó szívvel lát! A ”90-es évek eleje óta gyarapodó Hunya Gábor-gyűjtemény más karakterű: fanyar politikai szólamot visz, román vendégszereplőkkel. Angyalszárnyakon repülő Ceauşescu-stencil, Pinczehelyi piros-fehér-zöld kólás doboza, koporsóba fektetett Lenin-szobor. Pikáns munkák, könnyebb őket elképzelni egy kiállítóterem falán, mint a kanapé fölött, az biztos! A közgazdász és pénzügyi tanácsadó Barabás Lajos hozza a kötelező geometrikusokat. Szigorú kollekció, a kőkemény absztrakciótól a lírai konceptualitásig. Az ív Kassák öregkori képarchitektúrájától Baditz Gyula melegített viasztól gyöngyöző hordójáig tart. Hoffmann István ”80-as évek óta bővülő anyagából csak a non-figuratívok kerültek be a kiállításra, pár ikonszerűen fenséges Záborszky-kép és csupa szellemes absztrakt, az üvegtrónustól az acélcsomóig. Pálfi György a Somlói–Spengler páros erős hatása alatt harapott rá a trendekre. Abszolút Műcsarnok- és Ludwig-kompatibilis, fiatalos alkotások (többségük már ki is volt valamelyikben állítva!), videóval és katalógus tételnek is beillő magyarázó szövegekkel. Ugyanennyire profi a kArton Galériát vezető Kozma Péter anyaga, hűvös, új médiás munkák, Nagy Kriszta kocsiból kihányó molinójától kezdve Kudász Gábor Arion kihalt tereket ábrázoló, melankolikus fotósorozatáig. Üresség és rosszkedv, mintha a mechanikus sokszorosítás tényleg elvette volna a művek pozitív auráját. Kozma persze a színtéren belül, műkereskedőként gyűjt, akárcsak a K.A.S. Galériát üzemeltető Nyakas Ilona, aki főként érzékeny konceptuális művekkel veszi körül magát, teljesen eklektikus modorban, a hulladékfa-székektől a tévé képernyőre borított vászonfestményekig. A K. Petrys profilja még nehezebben határozható meg, az alapító Bognár Attila otthonában megférnek egymás mellett Bada Dada gyermekrajzai és Csurka Eszter viaszból kiöntött szobrai. Külön csoportot alkotnak a festőművész gyűjtők. Fehér László (aki saját képével is szerepel a tárlaton) jórészt hiperrealista kortársait hozta el, Méhes langyosvíz-grafikáitól kezdve a fiatal Szabó Ábel fotószerű gyárudvaráig. A tíz tételes gyűjtőtúra végén Gerber Pál a fricska. Az elhivatott műgyűjtőnek egyáltalán nem nevezhető festő sajátos, posztmodern installációt rakott össze az itt-ott vásárolt kereskedelmi resztliből, amiben az amatőr zsánerkép ugyanúgy megfér, mint a templomi mennyezetfreskó vázlata vagy egy decens bécsi biedermeier litográfia. Ez már akár saját kiállítás is lehetne, volt ilyesmire példa.
Műcsarnok
2010. április 2. – 2010. május 23.