Artur Zmijewski a biennálékon edzett nemzetközi progresszív képzőművészeti mezőny egyik jól ismert lengyel résztvevője. Botrányhősnek nem nevezhetjük, bár videói felforgatók, kegyetlen ötletei miatt könnyen megjegyezhetők, viszont nem öncélúak. Zmijewski a politikai korrektség becsontosodott, álszent határait kérdőjelezi meg provokatívan szélsőséges gesztusokkal. Nem írja át a fogalmakat, csak figyelmeztet a szolidaritás és a hatalmi reprezentáció partvonalának esetlegességére.Egyik leghíresebb videóján, a Szemet szemértben végtag nélküli embereknek nyújt segítséget, egészséges felebarátaik ép testével. A Trafó Galéria Zmijewski-kiállításán is bemutatott felvételen a művész egy meztelenre vetkőztetett, csonkolt combú, bozontos szakállú férfit ölel át hátulról, hogy három lábon biceghessenek fel-alá. A robosztus, Bacchus-arcú, izmos fogyatékos közben cinkosan mosolyog, olykor fütyörészik, elbagatellizálva az ijesztő jelenetek kegyetlen súlyát. De a másik szereplő, a félig magatehetetlen, otromba vagy hiányzó végtagokkal megáldott fiatal fiú jelenete már visszavonhatatlanul szívbemarkoló. Az élő torzó haját egy szintén fiatal, meztelen nő mossa meg, mindkettőjük testén végigfolyik a tusoló sampontól habzó vízsugara, egymásnak feszítve a természetes ösztönöket és az elérhetetlen vágyálmokat. Zmijewski jól tudja, szélsőséges segítőakciói nem váltják meg a tragédiák szenvedő alanyait. Egy másik videóján öreg auschwitzi foglyot visz el egy tetoválószalonba. A 90 év felett járó, ősz hajú, tisztes úriembert a karján díszelgő, már erősen megkopott számsor felújításáról győzködi. A valamikori fogoly tétován próbál visszakozni, végül megadja magát és hagyja hogy a tetoválómester festékpisztolya új pigmenteket lőjön a bőre alá. Maga se tudja, hogy sírjon vagy nevessen, a néző meg még kevésbé képes eldönteni, hogy Zmijewski egy kegyetlen hóhér vagy a múltat feldolgozó pszichiáter. A Daloskönyvünk című videón is hasonló a helyzet: a művész külföldi idősek otthonában kornyadozó, kivándorló öregasszonyokkal énekeltet lengyel dalokat. A megkopott és megtagadott emlékek rétegei alól lassan törnek elő a régi dallamok, legtöbbször a lengyel himnusz sorai. Az Éneklecke címet viselő kisfilmen annál hangosabban zeng a nóta, Zmijewski ugyanis süket, de bátor gyerekekből szervezett templomi kórust. A hangjukat nem ismerő iskolások botrányosan fülsértő koncertet adnak, lerázva magukról a kényszernémaság által rájuk erőltetett gátlásokat. A nemzeti hadsereg díszőrségének szálfa tagjai viszont megilletődnek, mikor a művész leveteti velük az uniformist, hogy egy szál bakancsban és fejfedőben meneteljenek egy teremben körbe, pattogó vezényszavakra, feszesen tartva fegyverüket. A férfias katonásdi röhejes paródiába fordul át, miután az őrség tagjainak férfiassága is díszszemlére kerül. Zmijewski legutolsó videóján különböző aktivistákat eresztett egymásnak, hogy megvívhassák csatájukat a művészet eszközeivel. Egy zsidó és egy keresztény, egy jobboldali és egy baloldali csoport képviselői előbb saját szimbólumaikat festették meg, majd lerombolták a másikét. Dühös szóváltás, ollóval szétvágott egyenpólók, felgyújtott „műalkotások” – Zmijewski megint elemében volt: szenvtelenül dokumentálta az egymásnak eső radikálisok szimbolikus háborúját.
Trafó Galéria
2008. január 25.–2008. március 2.
Rieder Gábor: Artur Zmijewski
Artur Zmijewski a biennálékon edzett nemzetközi progresszív képzőművészeti mezőny egyik jól ismert lengyel résztvevője. Botrányhősnek nem nevezhetjük, bár videói felforgatók,...