Jó száz éve működik az impresszionizmus által kiváltott rettegő
szorongás. Senki sem akar lemaradni a legújabb történésekről, senki se
meri elbagatellizálni a legfrissebb trendeket, senki se akarja, hogy a
szomszéd szobában haljon meg névtelenül Van Gogh.
Érthető, ha a szakma egy emberként sóhajtott fel az Irokéz Gyűjtemény pár évvel ezelőtti műcsarnoki bemutatója után: baj már nem történhet, pár magánszemély még időben felvásárolta a rendszerváltás körül induló, fiatal, progresszív művészek munkáit, az installációkat, a számítógépes nyomatokat és a videókat. A művészettörténészek hátradőlhetnek, a muzeológusok megnyugodhatnak, mert Van Goghot még időben felfedezte a privát szféra. És valóban: Pados Gábor és Pajor Zsolt a nyolcvanas évek végétől kezdve szorgalmasan halmozta fel óriási magángyűjteményét, ami most éppen a Nemzeti Galéria kiállítóterében ünnepelteti magát, végképp beírva magát és alkotóit a kortárs művészet nagy könyvébe. Az Irokéz Gyűjtemény (a furcsa elnevezés a két tulajdonos papír- és írószer nagykereskedésének a nevéből ered!) története archetipikus „avantgárd” sztori: adott a művészek pezsgő, bohém, underground köre (jelen esetben a technokorszak hajnalán), a társaságban részt vesz két fiatal üzletember, akik félig sem gondolva komolyan, gyűjteni kezdi a haverok alkotásait. A lassan mecénás-művész kapcsolattá érő viszonyba belekerül egy galériás, jelen esetben Szoboszlai János, aki sok fantáziát látva a viszonylag névtelen művészekben menedzselni kezdi az együttest, folyamatosan bővülő kollekciót, növekvő népszerűséget és végül múzeumi kanonizációt indukálva. Baráti szálak, felfedező hobbi és az üzleti szellem kitűnően működő elegye. Ami ráadásul a szélesebb közönségre is számíthat popkulturális utalásai és szórakoztató humora miatt. A gyűjteményt a rendszerváltás körül színre lépő Újlak csoport szellemisége hatja át: antiklasszikus, kísérleti technikák, friss médiumok, könnyed ötleten alapuló, nem szájbarágós koncepciók. Uglár Csaba három régi játékautomatába szerelt be világító szolárium-csöveket, egy öreg márványtáblára pedig bevásárlási blokkok tömegét vetítette. Várnai Gyula újrainstallálta a dunaújvárosi neon békegalambot és egy 3-as alakú szivaccsal felitatott egy elolvadó jég 1-est és jég 2-est. Bodó Sándor és Horváth Tibor híres történelmi figurák arcképét rakta ki zsíros kenyérből, Szarka Péter (még ma is lenyűgözően látványos) digitális fantáziaképeket alkotott számítógéppel, Előd Ágnes gipszportrék közé csempészett be egy pókember álarcot, Ravasz András pedig az elektronikus zene esztétikai következményeit vonta le a képzőművészet számára digitális printjein. Ha a gyűjtemény lelkét akarjuk megragadni, nézzük meg Karácsonyi László tévé-makett tetején forgó porcelánszobrocskáját: mosolygó kislány hajol az ugráló kiskutya felé, miközben a háta mögött egy pisztolyt rejteget, a lábának pedig egy fejlövésben kimúlt játékmackó támaszkodik. Groteszk fekete humor és bohém fricska a nyárspolgároknak. Persze a gyorsan duzzadó magángyűjteményben más jellegű munkák is megtalálhatók. Például a mániákusan professzionális Varga Ferenc alkotásai, a kőből kifaragott kontaktlencse vagy a saját hiperrealista szobrának megsemmisítését dokumentáló fotósorozata. Sőt, olyan jól menedzselt kortárs festők hagyományosabb ízű munkái is feltűnnek, mint Szűcs Attila vagy Korodi János. Akárhogy is, az Irokéz Gyűjtemény a magyar kortárs művészet egyik legfontosabb vonulatát spájzolta be magának, a neokonceptuális irányzat elmúlt húsz évét. Van Gogh megmenekült és már a kanonizációja is beindult.
Magyar Nemzeti Galéria
2008. október 30 – 2009. február 1.
Rieder Gábor: Az idő újabb cáfolata
Jó száz éve működik az impresszionizmus által kiváltott rettegő
szorongás. Senki sem akar lemaradni a legújabb történésekről, senki se
meri elbagatellizálni a legfrissebb...