Tulajdonképpen két különálló kiállításról van szó, az egyik
egy nagy nemzetközi cérna-show, a másik pedig egy hozzá igazított magyar
képzőművészeti válogatás. Az öltés művészete címet viselő külföldi tárlat a
brit illetőségű, jó száz éve alapított Hímzők Céhének nemzetközi mezőnyt
megmozgató biennálés anyaga, ami most először Magyarországon is bemutatkozik.
A
félszáz (zömében a Céh anyaországából származó) hímzéssel foglalkozó alkotás
egy ütős konceptuális együttes. A szigorú zsűri (a beküldött pályaművek 5
százalékát engedték a kiállításra!) nem a profi iparművészek artisztikus
bravúrjaira vagy hobbi kézimunkások ügyes remekműveire vadászott, hanem az
olyan kortárs művészeti alkotásokra, amiknél a hímzés inkább csak ürügy, kifordított
nőideológia vagy csak egyszerűen egy konceptuális fricska. A német Martina
Grund például egy biológiai szertárba illő, életnagyságú csontvázat rakott ki
csillogó tarka flitterekből, Zara Merrick Bereniké királynő hajának mitikus
történetét hímezte meg képregényként, Katherine May Carey akcióhős babák
terepszínű ruhácskáiból varrt össze egy nagy patchwork-szőnyeget, Caren Garfen
pedig brit konyharuhákat dekorált ki modern háztartási jó tanácsokkal, a
mosogatópor adagolástól a hűtőszekrény feltöltéséig. A klasszikus női technikák
ironikus újrahasznosítói mellett többen a cérnában rejlő vonalszépséget
aknázták ki, a félig szabadon hagyott fonal tétova, grafitvonalszerű
kunkorodását. Sarah Burgess például egy elegáns női kesztyű levételének
fázisait skiccelte fel cérnából, Rosie James pedig a British Múzeum
látogatóiról készített fonál-krokikat. De azért
mégiscsak egy olyan biennáléról beszélünk, aminek célja a hagyományos
technika életben tartása és dokumentálása, így bekerült Mariana Fantich gyönyörű
hímzése is, az emberi fej izomtónusairól, az első díjat pedig a litván Inga
Liksaite lírai csavarok közé szőtt női arca kapta. A Nagy-Britanniából érkezett
anyagot a jólismert magyar kortárs művészek – varrással többé-kevésbé
kapcsolatba hozható – konceptuális munkái egészítik ki. (A kísérőkiállítás
címe: „Ahogy a varrócérna kerüli a gombot”.) A hazai kurátor feladata nem volt
nehéz, hiszen a kortárs művésznők körében a kilencvenes évek óta nagy divat a
kézimunka-technikák ironikus felhasználása, a nőművészet tematikája mentén.
Benczúr Emese például hangyaszorgalommal hímez ismétlődő feliratokat különböző
textilekbe, például egy MÁV-os vászonba, hogy „munka közben az utazásra
gondolok”. A magyar mezőny döntő többsége a nőiség ideologikus fogalomképeivel hadakozik:
Gőbölyös Luca egy karcsú rózsaszín kombinéra egy öregasszony ráncos testét
varrta, Szövényi Anikó egyszerű szőnyegekbe szőtte bele a női-férfi
statisztikák diagramjait, Szabó Eszter Ágnes tévé-képernyővédőt horgolt, míg
Imre Mariann egy macho betontömbbe hímezte bele fonálkarikáit. De bekerültek a
válogatásba Gulyás Gyula ”70-es évekből való, összeöltött hegyi szakadék-fotói,
Kapala Györgyi kézimunkázott agymetszetei, Borsos Róbert filccel borított,
vicces Kis Vakond-szobrai és Vincze Ottó szocialista ruhagyártáson élcelődő
plasztikái is. Azt nem mondhatjuk, hogy a textilművészet ugyanolyan elementáris
erővel virágozna, mint a hetvenes években, amikor az avantgárd művészpotenciál
többek között ide menekült a cenzúra elől. De a cérna és a varrás a kortárs
konceptuális színtér fontos és termékeny területe mind a mai napig.
Iparművészeti Múzeum
2009. február 1.–2009. március 22.