Braco Dimitrijevic, a koncept art öregedő kelet-európai sztárja hazánkba látogatott egy életműkiállítás erejéig. Dimitrijevic szarajevói művészcsaládban született, apja a jugoszláv értelmiségi körökkel jó kapcsolatot ápoló, neves absztrakt festő volt. A kis Braco – atyai intencióra – tíz éves korában már önálló tárlaton szerepelt. A csodagyerek hamar megcsömörlött a korán jött sikertől, felhagyott a klasszikus festészettel és elkezdte feszegetni a művésszé válás esélyeit. Erről szól a hetvenes években született kis meséje: a vadászgató király elkóborló kutyáját keresve találkozik Leonardóval, akit udvarába vitet, miközben hasonlóan tehetséges festőtársa otthon maradt, örökre elveszve a civilizáció számára. A Ludwig Múzeumban megrendezett életműtárlaton látható Leonardo bronzbüsztje, ami mellé Dimitrijevic megmintázta John Evans portréját is. John Evans semmiféle különleges képességgel nem rendelkezett, egyszerű mezei járókelő volt, akit Dimitrijevic felkért modellnek, hogy megtestesítse a mesebeli, elfeledett festőművészt. Ez az eljárás, a véletlenszerűség felmagasztalása, a Párizsban élő képzőművész védjegyévé vált. Dimitrijevic esetenként leállított embereket az utcán és fényképet készített róluk. A hol hűvös igazolványképnek, hol jellemábrázoló portréfotónak tűnő felvételeket nagy jelentőségű köztereken függesztette ki, először egy zágrábi épülethomlokzaton (a Lenin-portrék helyén), később politikailag teljesen semleges színtereken, például a londoni emeletes buszok hátán vagy éppen a Magyar Nemzeti Galéria oszlopain. (Majd állított emléktáblát is a „névtelen” járókelőknek és protestált táblát hordozva valamelyikük mellett.) A Nemzeti Galérián dunai homlokzatán csüngő, budapesti járókelőkről készített, 2008-as fényképek jól mutatja az eljárás kifakulását, elöregedését. Ami a hetvenes években figyelemfelkeltő és izgalmas esztétikai kérdésfelvetés volt, az a múzeumi reklámmolinók világában már nem túl érdekfeszítő. Dimitrijevic egész életműve kicsit kicsúszott az érdeklődés és a biennálés trendek homlokteréből, pedig a hetvenes években kulcsfontosságú kiállításokon szerepelt. A véletlenszerűen kiválasztott járókelőkről készített fotók mellett indított egy „lehetett volna” sorozatot is, majd híres emberek portéit keverte össze névtelenekével és múzeumi műalkotásokat állított be profán installációkba. Igazi száraz konceptuális művészet, annak is a Joseph Kossuth-féle irányvonalából, ami csakis a Művészettel magával hajlandó foglalkozni, mindenféle sallang nélkül. Hogy Dimitrijevic nem sznob trendkövetésből, hanem személyes tapasztalataiból építkezve talált rá erre a kérdéskörre, azt jól mutatja, hogy mind a mai napig csak ez foglalkoztatja. Illetve egészen pontosan nem is a nagybetűs művészet maga, hanem inkább a nagy művésszé válás esélye. Dimitrijevic fotóinak és installációinak fő célja a híressé válás. És ezt kendőzetlenül ki is mondja a kiállított kettős interjújában, ahol egyszer (büszkén) a kortárs művészeti élmezőnybe helyezi magát, másszor pedig (keserű lemondással) sehová. De mint tőle tudjuk, a névtelen senkikre is várhat a művészeti hírnév…
2008. június 20. – 2009. szeptember 14.
Rieder Gábor: Braco Dimitrijevic
Braco Dimitrijevic, a koncept art öregedő kelet-európai sztárja hazánkba látogatott egy életműkiállítás erejéig. Dimitrijevic szarajevói művészcsaládban született, apja a...