A Műcsarnok melletti parkolóban Pacsika Rudolf körbe állított bevásárolókocsi-karikája várja az érkezőt, nullszaldós eredményt prognosztizálva: mindenki visszakapja a beszálló százast. Nem jó ómen egy művészeti vásárnak, de hát a válság második esztendejében nem várhatunk túl sokat a mi kis savanyú, hazai börzénktől, a Budapest Art Fairtől.
Egy regionális súlyú vásár létrehozása messzi távolba tűnő álom már, idén se tűntek fel a nemzetközi műkereskedelem spekuláns közhelyei, a nyomuló kínaiak, a pénzben úszó közel-keletiek és az egyre inkább felkapott indiaiak. A pár nemzetközi részvevő – egy kivételével – már visszatérő vendég, nem is saját honfitársaikat hozzák, hanem a Párizsba szakadt magyarok kisebb-nagyobb munkáit, Munkácsy rajzaitól kezdve, Réth Alfréd absztrakt, kavicsos festményein keresztül, az idei favorit, Paul Kallos lírai, nonfiguratív életművéig. A határokon túlról csak az érdeklődik a belterjes magyar műkereskedelem ügyei iránt, akinek mond valamit a vaskos tokájú Scheiber Hugó vagy Kádár Béla lendületesen gömbölyű, chagalli mesevilága. Meg persze azok, akik magyar ékezettel is le tudják írni Réth Alfréd, Csáky József és Beöthy István nevét – akik mellesleg az idei börze alaphangját adják. Teljesen eltűnt mára a rokokó firlefranc, a neobarokk aranykeret és a negédes biedermeier, a nagy aukciósházak visszalépésével pedig alig maradt valami a rongyosra ismételgetett, napfényes Nagybányából! Mindenhol feketére lakozott, komor modernista bútorok és mondén luxussal feldobott Bauhaus. A húszas-harmincas évek kubista-konstruktivista ihletettségű, nemzetközi hírességei, mély zengésű absztrakt életművekkel, nagyvilági komolysággal és érzéki charme-mal. Erre felel rá a kortárs szekció keveset kockáztató anyaga, a tömény és látványos figurális olajfestészet. Ha valaki kicsiben akar látleletet venni a vásárról, nézze meg Maklárynál a Miklós Gusztáv-szobrok mellé társított hiperrealista Sándorfi-festményeket, vagy még inkább az Ernst Galéria standját, ahol egy retró dizájncsillár alatt kerültek egymás mellé Konkoly Gyula örömittas, realista vásznai, Josef Hoffmann gyertyatartói és pár art déco karosszék. De se a pompőz modernség, se a Bauhaus-fotelek között magabiztosan lépdelő, hosszú combú hostesslányok nem tudják elfeledtetni a látogatóval, hogy a tavalyihoz képest erősen megfogyatkozott a mezőny. Idén nincs külön fóliasátor a kortársaknak, mindenki befért a Műcsarnok három teremsorába. Távol maradt az aukciós piac egyik nagyágyúja, Virág Judit, nagy vetélytársa Kieselbach Tamás pedig csak egy falat bérelt ki gyorsan összelapátolt festmény-kollekciójának. Az egy akolba kényszerített kortárs galériák mégsem lógnak ki a sorból, nincs botrányos fotósorozat vagy felforgató videóegyüttes. A Knoll már szinte kötelességszerűen hozza a maga politizáló műveit, de Nemes Csaba gyilkosokra vadászó rendőrei belesimulnak az örömittas festőmezőnybe. Verebics közelről mutatott, meztelen háta, Győrffy ördögi önarcképe, Martus Éva farostból kivágott, szatirikus figurái, Bianca Regl csókolózó nyelvei, Nyári István összevarrt fitneszedzője és Balla Rita jókedvű nyulai hozzák a megkívánt formát. Mégis kicsit gyermekdednek hatnak a különleges vendégként meghívott négy bécsi galéria ridegen konceptuális munkái között, a falra színes reflexfényeket tükröző, fehér objektek és a tollak közé belógatott péniszek társaságában. A nyugati galériák hűvös profizmusával csak egy-két eldugott munka tartja a lépést, például Komlovszky-Szvet Tamás lebegő hologram szobrai, a kazah művész porcelán tányérra festett rakétavetős tevéi, Bolygó Bálint kivetített földgömbje, esetleg László Gergely és Rákosi Péter garázsberendezős fotósorozata. Majd ha lesz biztos profit, lesz esztétikai kockázatvállalás is. Talán jövőre.
Műcsarnok
2009. november 19 – 2009. november 21.