Budapest köztereit ellepték a színesre pingált életnagyságú tehénszobrok – hazánkat is elérte, Pozsony és Bukarest után, a világ nagyvárosaiban nyolc éve tomboló félművészeti poén-fesztivál.
A naturalisztikusan megformált, üvegszálas gyantából öntött tehenek egy zürichi turizmusélénkítő program keretében jöttek a világra, a svájci Pascal Knapp szobrászművész bábáskodó kezei között. Knapp három prototípust álmodott meg: egy büszke fejtartással sétáló, egy elmélázva legelésző és egy félig összegömbölyödve heverésző tehenet. Mindhárom tipikus mezei tehénpozíció, ami megfelelően nagy egybefüggő felületet kínál a kreatív fantázia kibontakoztatására. Kreatív fantáziában pedig nincs hiány: van hátra barkácsolt csocsóasztal, szerelmesek számára átalakított kispad, gördeszkatalpakkal felszerelt, csúszdává átalakított vagy éppen egyforintosokkal teliragasztgatott műanyagtehén. Mindez színtiszta turistacsemege, száz százalékos látványosság, spektákulum – a szervezők szavaival élve „pozitív kisugárzású közösségi élmény”.
Csakhogy: a tehénfesztivál több kíván lenni egy ingyenkoncertnél vagy egy biciklisfelvonulásnál. Megjelenik benne, sőt, jelentős szerepet játszik, a művészeti komponens. A teheneket ugyanis – a biokémikusok és kismamák mellett – komoly tekintéllyel rendelkező képzőművészek is jegyzik. Mindjárt ott van a magyar képzőművészet doyenjének, Lossonczy Tamásnak a műve, de a sort fojtathatjuk: Bukta Imre, a „mezőgazdasági művészet” elvont művelője tükrökkel vonta be négylábúját, az Iparterv-generáció egyik nagy absztrakt festője, Hencze Tamás zebracsíkokat mázolt saját példányára, míg a pécsi koncept művészet egyik enigmatikus mestere, Pinczehelyi Sándor halakkal díszítette műanyag tehenét. És akkor még nem beszéltünk fe Lugossy jin-jangot idéző, kétfejű művéről vagy Koncz András szuprematista jegyekkel ellátott szarvasmarhájáról.
A tehénparádé művészeti vonatkozásainak felgöngyölítéséhez leginkább a public art (közművészet) esztétikai kategóriája kínálkozik. A public art olyan művészetet jelöl, ami a köztéren működik (lehetőleg interaktívan, nem passzívan reprezentálva) és/vagy közösségi, politikai kérdéseket feszeget. A public art jellemzően avantgardista álom: utópia egy új művészetről, ami nem az art world szalonjainak zárt világában működik, hanem a közösség színe előtt. Legfontosabb forrásdokumentuma a Lenin által megszövegezett Monumentális propaganda terve, ami a szovjet birodalom teljes vizuális átalakítását tűzte ki célul. Lenin – többek között Campanella nyomán – az átdizájnolt városi közeggel a munkásságot kívánta nevelni és szellemileg kondicionálni. A public art – mutatis mutandis – ugyanezt akarja azóta is. Ott a diktatúra keserű hétköznapjai pukkasztották ki az utópia rózsás lufiját, a demokráciákban pedig a kapitalizmus profitszerző mechanizmusa. Akárcsak most. A tehénparádét importáló cég egy márkaépítéssel foglalkozó tanácsadó csoport, ami a sikeres projekttel a jól működő szponzorációt illusztrálná jövőbeli ügyfelei előtt. (No és persze saját hatékonyságát.) A szép célok, a közösségi vizuális élmény és a non-profit alapítványok támogatása mögül kilóg a közgazdaságtani lóláb. Közművészet helyett privát reklám. A kapitalizált erőtér kiszippantja az esztétikai potenciált a public artnak induló vállalkozásból. Bár ettől még az nem lesz rosszabb, csak nem lesz művészi. (Illetve csak annyira, mint mondjuk egy jó honlap.) A tehénfesztivál alkalmazott művészek által létrehozott, magas színvonalú, minőségi szórakozást nyújtó köztéri reklám.
