Csernust nem lehet
túladagolni. Melyik huszadik századi magyar festő forgatta még így az ecsetet?
Ki tudott ilyen szertelenül hányaveti, mégis tökéletesen pontos és elegáns
suhintással odakenni bármit, egy öregasszony hasán a hájat, egy napsütötte
mezőn a virító fűszálat, egy énekesmadár csillogó tollruháját vagy a vasalt
öltönynadrág fáradt gyűrődését.
Csernust nem lehet túladagolni – bár a Kogart Ház kitartóan
próbálja. Három évvel ezelőtt egy óriás életműtárlatot rendezett a virtuóz
látványfestőnek, majd egy esztendővel később, a festő halálakor, egy mélyen
tisztelgő villámkiállítást. Most pedig a hazai „PPP” művészetmecenatúra
(Arts&Business) élharcosa Budapestre hozta az idős festő hagyatékát,
egyenesen a legendás párizsi Bateau-Lavoir-ból, ahol anno a kubizmus született.
Jött vele az egész műterem: a koszos irodaszék, a félig kész utolsó vásznak, a
festékes tubusok, a repülőgépmakettek, a művészeti albumok és a régi faxgép. Az
egységből a Kogart most ősszel egy műteremszobát installált a szomszédos
Andrássy úti palota emeletén. Kissé furcsa a műbőr kanapé és a vetítőgép egy
emlékatelier-ban, de hát haladni kell a korral! A Kogart halad is, a
műteremszoba mellett a historizáló épületet műkereskedelmi galériaként is
kívánja üzemeltetni, csupa kortárs művésszel. És hogy a túladagolás teljes
legyen, az eredeti Kogart Ház két emeletét is elárasztotta egy újabb
festmény-dózis. Hiszen Csernus Tiborban minden megvan a piaci sikerhez: kurrens
és divatos, miközben itthon alul-reprezentált, örülten virtuóz, miközben őrzi
neo-avantgárd gyökereit, egyszerre klasszikus és modern, magyaros és párizsias.
Nyilvánvaló, hogy a Kogart sem csak önzetlen műpártolásból támogatja ennyire –
de ezt mi csöppet se bánjuk! A kiállított újabb anyag az Erdélyből
elszármazott, befutott párizsi ügyvéd, Hubertus V. Sulkowski gyűjteménye.
Sulkowski közeli barátja volt az emigránsként szintén kint élő Csernusnak.
Éppen abból a korszakból való a legtöbb festménye, amit itthon kevésbé
ismerünk: az utolsó két és fél évtizedből. Abból az időszakból mikor a művész
nagy fejest ugrott a 17–18. századi művészettörténetbe, virtuóz módon írva újra
a régi klasszikusok (és a farvizükön evező kismesterek) remekműveit. Láthatunk
kiváló képeket a Caravaggio drámai fény-árnyék hatását felidéző, biblikus
korszakból, impozáns méretű, döglött állatos asztali csendéleteket a hollandok
modorában, egy-két variációt Hogarth szajha-sorozatának ráncfelvarrt, modern
verziójából és persze hírvivőket a legutolsó Poe-szériából. Feszes izomtónusok,
elomló női mellek, ráncolódó szövetek, selyemfényű nejlonharisnyák és
szürnaturalista sziporkában fürdő homár-ollók. Csernus mindig tud örömet
szolgáltatni a szemnek. Bár a Nagybányai látványfestő-tradíciót ápoló Bernáth
Aurél leghűségesebb tanítványaként indult, messzire ment vissza az időben.
Egészen az idős Tizianóig, aki (Vasari szerint) elsőként jött rá, hogy a
messziről szemlélhető naturalista természettükrözés mellett az olajfestéknek
van valami tapintható, delejes, pogány szépsége. Ha közel lépünk Csernus decens
caravaggieszk figuráihoz vagy hollandos csendéleteihez hirtelen pazar, vaskos
ecsetvonásokra hullanak széjjel. Egyik 17. századi mester sem festette volna
meg két vad zöld ecsetvonással ilyen tökéletesen a karfiolt a konyhaasztalon!
Csernusnak ez sikerült – és ez néha már gátolja, hogy elmerengjünk a művek sok
életbölcsességet sűrítő allegóriáin.
Kogart Ház
2009. szeptember 26.–2009. december 31.