Nagy tehetségű fotós, ismert szakíró, jelentős iskolaalapító, kifinomult műítész és még sorolhatnánk Pécsi József (röviden csak „Csi”) érdemeit. Ő áll a hazai fotográfia történetének elején, leszámítva a jó szándékú iparosok és műkedvelők 19. századi próbálkozásait.
A Magyar Fotográfusok Háza mindig is kiemelt helyen kezelte, így a rendszeres kiállításlátogatóknak Pécsi József több képe is ismerős lehet. Például a reneszánsz kosztümös önarckép, ami jól jellemzi a nagypolgári zsidó entellektüel szellemi auráját, a minden csúnyasága ellenére belé kódolt dandy-életérzést, a már-már dekadenciával határos kvalitásimádatot. Micsoda kegyetlen történelmi fintor, hogy Pécsi, aki a reklámcélra fotózott árucikkekből klasszikus szépségű csendéleteket rendezett össze a harmincas években, ”45 után a szocialista tervgazdaság diadalát hirdető „Minőséget a dolgozóknak” néven futó kávékészítményt fotografálta – ugyancsak reklám céllal. Vagy, amikor lenullázott igazolvány iparosként magát Rákosit kellett megörökítenie, kopasz fejével és késpenge szájával, a tízes-húszas évek éteri ködben derengő női aktjai után. Pécsivel nem bánt kesztyűs kézzel a sors, bár pályája kezdetén számtalan díjat besöpört és jól menő műtermet futtatott a Dorottya utcában. A nyilas uralom elől menekülnie kellett, a kommunista rezsim tudomást se vett róla. Ma csillaga ismét emelkedőben van, s már tudjuk, ki volt ő: az antik és a klasszikus modern fotográfia közötti fordulat legnagyobb hazai fényképész mestere, aki még ismerte a költői nemes eljárásokat, de komponálni is úgy tudott, mint a legnagyobb huszadik századi utódai.
Mai Manó Ház / 2006. november 10.–2006. december 10.
