A debreceni Modem összehozott egy nagy kaliberű, nemzetközi festménykiállítást Alkony címmel. Merre tart a barokkosan komor, kelet-európai kortárs festészet a globális tér-időben?
Az ördög se tudja, hogy perpillanat miként áll a festészet halálának áhítása a szakmai közbeszédben és a kurátori gyakorlatban. Az viszont biztos, hogy a Modem nagyszabású, nemzetközi sztárművészeket is felvonultató tárlata nem temetni, hanem dicsérni jött. Bár az Asimov-novellából kölcsönzött cím meglehetősen baljós, sőt mintha épp a médium végnapjaira készítene fel, a tematika ráadásul még ennél is hideglelősebb – a brit kurátor mégis dicsérni érkezett. Mármint a festészetet, azon belül is a cuppogós és zamatos, „festőien festői”, klasszikus figurális vonulatot, ami manapság örömét leli a legkülönfélébb nyomorúságokon és legsötétebb történeteken való merengésben.
Ez lenne az elmúlt pár esztendő – kereskedelmileg – legsikeresebb tendenciája az egykori szocialista blokk országaiban. Ezt a totalitárius árnyakkal összefeketézett ecsettáncot járja a kolozsvári virtuóz, Adrian Ghenie, montázsoló cseh kollégája, Daniel Pitín vagy épp a régi magazinfotókat históriává mixelő magyar Bodoni Zsolt. Festőiség mindenek felett. A Ceausescu-mumus orrán padlizsán kenődik szét, talán borvirág? Esetleg ütlegelés nyoma? Duzzadó izmú munkáshéroszok fekete árnyakként lebegnek, míg a csendesen álldogáló hátaslovak dobozokon tipródnak. Rossz kedélyű kelet-európai történetmorzsák kavarognak, kibogozhatatlan szálak, megtetézve az egyéni szenvedés mázsáival.
A szürkék megfolyatva, a rozsdabarnák szétmaszatolva – a világpolitika mocska fojtogatja az egyént, a személyes tehertételek pedig szétporlasztják a büszke ideológiák alapjait. Piszkos színpalettába ragadva utálhatjuk az egész huszadik századot! A festészetet viszont szeretjük. Hogy, hogy nem, a szocreál akadémiákon, a népköztársaságok lózungjaitól menekülő műteremzugokban megőrződött a klasszikus festőhagyomány. Gondos művészkezek hagyományozták egymásra, okulva a múzeumi remekművekből, Velázqueztől Delacroix-ig, Goyától Sir Joshua Reynoldsig. Az absztrakció és a koncept art felfutása után ez még mindig gazdagon bányászható televény Kelet-Európában.
A prímet a Pesten idén felfedezett Kolozsvári Iskola viszi. Elsőként is a mindig tökéletes Victor Man, a maga enigmatikusan szürreális mini remekműveivel, no meg a szocialista panel-vedutákat festő Serban Savu, vagy a fanyar történeti allegóriákat szénnel felrajzoló virtuóz Mircea Suciu. De melléjük tehető – a friss kontextusában valósággal lubickoló – Szűcs Attila, vagy a szó szerint fojtogató csoportképeket festő Alexander Tinei is. De ez a pesszimista festőiség nem csak a néhai Kelet-Európában virágzik. A Modem kiállítására bekerültek a ködös Albion fiatal és kissé aberrált művészei is, akik a jelek szerint – hála a szigetország akadémikus végzettségű, örök konzervativizmusának – tartják a lépést a keleti árnyakkal. Sőt, néha olyan mélyre ásnak le, mint Justin Mortimer, aki gépekkel, gumikesztyűkkel és gégecsövekkel átszőtt poklot vizionál, velázquezi ecsettel. A stiláris olló azért nyugat felé lépdelve szétnyílik, bejön az álnaiv figurativitás (Hernan Bastól Daniel Richterig), no meg a lipcseiek hada, olyan sztárokkal mint az NDK-s asszonyokat pofaszakállas urakkal vegyítő Neo Rauch vagy a dekoratív módon szétrobbanó terekről óriásperspektívákat szerkesztő David Schnell.
A brit kurátor, Jane Neal nagyvonalúan kezeli a kelet-európai témát, a fogvacogtató rémálmok érdekében hadra fog bárkit, jöjjön akár Damaszkuszból, akár New Yorkból. A végeredmény egy nagyon kifinomult ízléssel válogatott, remekül rendezett, magával ragadó és látványos show-műsor. Fő célközönsége a klasszikus festészet iránt rajongó, gyakorló műélvező, no meg azok a pszichiátria-szökevények, akik fogékonyak az örök emberi unheimlichre.
Modem, 2012. október 7. – 2013. február 3.