Rieder Gábor: Dzsingisz kán

A tárlat címében megidézett Dzsingisz kán csak egy hívószó, csak egy ikon, aki az elmúlt évtizedekben – többek között az 1979-es eurovíziós dalfesztivál diszkóslágerének köszönhetően – Mongólia legpiacképesebb nemzeti hősévé vált. Így a Nemzeti Múzeum történeti kiállítása inkább egy logóval eladott országimázs-építő protokolltárlatnak hat, mint valódi Dzsingisz kán bemutatónak. Ennek köszönhetően a „nemezfalúak népét” egyesítő legendás nagyvezér helyett a hangsúly az ország több ezer éves történelmére esik. A három német város és Isztambul után Budapestre érkezett kölcsön-produkció kronológiája a Kr. e. első évezredben indul. Amikor még vad nomád törzsek nyargalásztak Eurázsia végtelen sztyeppéin, muflonfej-formájú csengődíszeket és térdeplő tehenet mintázó járműkellékeket hagyva maguk után. Már ekkor (egész pontosan a Kr. e. 4. évszázadban) kialakult egy korai félnomád birodalom a térségben. Az igazi fénykor azonban a türk és ujgur birodalom hanyatlása után következett csak el, 1206-ban, amikor a karizmatikus népvezér, Dzsingisz kán, egy nagygyűlésen az összefogott belső-ázsiai nomád törzsek közigazgatását megszervezte. (A 2006-ban indult vándorkiállítás az alapítás 800. évfordulóját ünnepli.) Dzsingisz a mongolok számára nem csak „istenadta uralkodó”, hanem a jogrend megteremtetője, nagy tanító és világhírű hódító is. A bölcs király udvarában valódi középkori multikulturális műhely működött, muszlim, tibeti buddhista, nesztoriánus keresztény és sámánista papok segédletével. A váltás a leleteken is követhető: a jellemzően nomád kultúra átadja helyét a keleti iparművészet emlékeinek. A pusztai életmód amúgy sem kedvez a múzeumoknak, a végtelen méretű sztyeppei birodalmak után – kőfalak hiányában – csak földbe ásott csontok, egy-egy kósza kincslelet és számtalan legenda marad. Dzsingisz kán sírját például – akárcsak a hun Attiláét – azóta is hiába keresik a kutatók. A kőfalakkal jócskán körberakott kínai civilizáció hatására viszont kiszínesedik a tárlat művészeti anyaga. A rozsdamarta kardcsonkok, bronz kocsieresztékek után aranyozott bódhiszattva-szobrok és selyemre festett tangkák lepik el a termeket. Különösen, miután Dzsingisz kán utódai elfoglalták a Mennyei Birodalmat, magukévá téve az őslakosok cizellált kultúráját. Látvány szempontjából ez a tárlat csúcspontja, az arany Buddha-figurák végtelen sora. Még akkor is, ha a legtöbbjük a Kínából való kiűzetés után (akár 16. században) készült, Mongólia területén. A mongol kultúra problémája ugyanaz, mint minden nomád népé: ha egy törzs nem épít kőfalakat, örökségét széthordja az enyészet. A belső-ázsiai vizuális kultúra – Dzsingisz kán ide, Dzsingisz kán oda – a kínai kultúra engedelmes szolgálóleányának tűnik csak. Bár ez nem válik kárára – a mongol országimázs-tárlatot éppen ezért érdemes megnézni.
Magyar Nemzeti Múzeum
2007. május 25. – 2007. szeptember 2.