Egry József-festményekkel parádézik a Kogart. A Balaton festője. A Fény festője. Elkoptatott jelzők, mégis működnek még ma is.
A két világháború közti időszak egyik nagy magányosának, a badacsonyi portán festegető Egry Józsefnek épp negyven éve volt utoljára nagy szabású kiállítása a Nemzeti Galériában. Akkoriban, két évtizeddel a festő halála után, az Egry-életmű magas fordulatszámon pörgött: kis és nagy kiállítások, kis és nagy monográfiák, bibliográfia, emlékmúzeum és persze a képcsarnokos epigonok hada. Az a pár színből és vonalból feldobott éteri derengés, ami a harmincas éveket arcul csapta újszerűségével, az a hatvanas évekre népszerű tájképstílussá aljasult, a tömegtermelés és a kádári képfogyasztás hétköznapi termékévé – a maga ezüst és fáradtarany kereteivel együtt.
Ezek a keretek még az eredeti Egry-képeken is ott virítanak, muszáj náluk elidőznünk egy kicsit. Hiába szeretnénk már őket művészettörténeti értékekként nézni, egyelőre még rendre nyomasztó hangulatot teremtenek, gáncsolva-gyilkolva a friss tekintet működését. Amire amúgy itt és most, a Kogartban, nincs is szükség. A műintézmény úgyis azon dolgozik, hogy valamiféle egységbe kapcsolja össze a Kádár-kor ízlésvilágát és a kortárs realista festőket. Egrynek se rendeztek kritikai kiállítást, nem írnak át művészettörténeti fejezeteket, nem dobnak be új szempontokat, még az obligát ezüst és fáradtarany kereteket is meghagyják.
Nem volt szerencsénk a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években Egry-tárlatokra járni, de gyanítjuk, a képválasztásban és -rendezésben erősen hasonló szempontok érvényesültek, mint most, az érett korszakot bemutató első emeleten.
Az anyag mégis működik. Egry működik még ma is. Hiába telepedett rá száz balatoni csónakfestő iparos Zalaegerszegtől Salgótarjánig. Egry – ez az inas, szikár tóparti aszkéta, aki egy dőlő falú badacsonyi parasztházba vonult vissza a pezsgő pesti Gresham-asztaltársaság elől – hiteles. Hiteles ahogy kiül a horgászmóló szélére, ahogy szemébe húzza a kalapját és nézi-nézi, nap nap után, az eget. (Illetve, hiszen egy panteisztikus természetrajongóról van szó: az Eget.) A nap pedig ragyog, delejes párába vonva a horizontot. Ez volt Egry alapvető transzcendencia-élménye. Ahogy elmesélte egyszer: mikor kihajózott a balatoni halászokkal egy éjszaka, akkor fogadta magába ez a végtelenközepi kicsiny csónakban ringatózó életérzés. És ezt meg is festette, számtalan formában: a moccanatlan szélcsendben álló vitorlásban, a fehérlő semmibe menetelő szarvasmarhákban, a szivárvány (ősi teofánia metafora!) körkörös íveiben, a halászok hálóvető mozdulatában, a nádasban imbolygó stégekben, a hegyek csúcsában, sőt még egy szépséges itáliai sziget (Isola Bella) látképében is.
A magasztos fényfestészethez kikísérletezett egy jellegzetes stílusvilágot. Híg olajfestékkel dobott fel pár foltot a papíralapra, majd ráment a pasztellkrétával, íves, energikus, rézsútos vonalakkal. A kolorit felér egy branddel: halovány fehér, sienai vörös, okkerek és egy nem túl harsány középkék. Kifinomult műértőknek való skála, festői érzékenységgel, érthetetlen mitől vált belőle közkedvelt egyenstílus.
A jellegzetes hangon szóló érett korszakot a kurátorok 1920 és 1944 közé datálják. Előtt volt a két évtizedes, meglehetősen termékeny útkeresés. Egry nincstelen parasztfiúként került be a Mintarajztanodába, tehetségének és nagyvonalú mecénásainak köszönhetően mégis gyorsan felívelt a pályája. Virtuóz karikaturista volt, dolgozott élclapoknak, csavargott Európában, hatott rá a posztimpresszionizmus, a vadak és a szecesszió is. Festett egy egész sejtelmesen gyönyörű éjszakai fát, de zömében a bumfordi, málészájú, trottyos nadrágú proletárokat örökítette meg. Nyers szarkazmusa Toulouse-Lautrec-éhez hasonló – nem irigyeljük az aczéli idők kritikusait, akiknek ki kellett ebből bontaniuk a munkásosztály magasabbrendűségét. Nekünk ezzel már nincs dolgunk, és bár nem tanultuk meg újra látni Egry-képeit, így is lefegyverez a hitelesség. Még tán az epigonokat is megértjük.
Kogart Ház
2011. 4. 1. – 2011. 7. 31.