A Magyar Nemzeti Galéria új kiállítást nyitott a grafikai kabinetsoron. Akvarellek a 20. század első feléből, a középszertől a remekművekig.
Ha végigkószálunk a Nemzeti Galéria termein, gyakorlatilag csak olajfestményekkel és szobrokkal találkozunk. A múzeum van olyan grandiózus, hogy a 80 ezer tételes grafikai gyűjteményéhez hozzá se kelljen nyúlnia a palota kitöltésekor. Persze ennek elsősorban állományvédelmi okai vannak, a papírra készült alkotások mindig érzékenyek, sérülékenyek, el kell dugni őket a lámpafény elől egy hűvös zugba, mint az orvosságokat. Az intézmények ezért szokták – a jól ismert múzeumi trükk szerint – folyamatosan újrarendezett egységekben bemutatni őket. A Galéria hat éve cseréli az anyagot a második emelet U-alakú kiállítórészlegében, az úgynevezett grafikai kabinetsoron. (Komoly installációra nem kell gondolni: az oszlopok mentén álfal húzódik, intimebb nézőtávot teremtő kisebb beugrókkal, kellemetlen sárga színnel és a közelebb hajolókat derékmagasságban megtámadó vitrinekkel.)
A múlt héten megnyílt Festmények papíron című tárlat a hazai akvarellművészet történetéből villant fel pár ritka kincset, ebben a bizonyos grafikai kabinetsorban. Az anyag többé-kevésbé követi az állandó kiállítás szomszédos falakon vonuló ívét, a századfordulótól a második világháború végéig. Az elején túl nagy tűzijátékra nem kell számítani. Ahogy a bevezető szöveg is megjegyzi, a kontúrozó rajzkultúra virágkorában – lásd szecesszió – az akvarell háttérbe szorult. De kicsivel korábban már pár specialista meghonosította itthon az angol vízfestés kifinomult technikáját. Nádler Róbert a krétai tengerparton ragadta meg a fény és az árnyék ellentétét, Edvi Illés Aladár a bujdosó fejedelem otthonát örökítette meg egy plein air rodostói utcán, Háry Gyula pedig Trencsén várának állított emléket. Mind kimért, profi, jellegtelen képeslap-modorban készült. Tichy Kálmán japonizáló almafavirága kedves, de kissé erőtlen, Mihály Rezső szecessziós virágsátorban összebújó női párosa viszont látványosan pikáns.
Hogy nem raktuk túl magas polcra lelkünkben a századforduló magyar akvarellművészetét, az végül Undi Mariskának köszönhető. Az én sárga szobám címet viselő lakásbelsője unalmas polgári enteriőrt ábrázol, unalmas módon (kis kék reflexfénnyel) megfestve. Nem sokkal korábban valakinek sikerült művészettörténetet írnia a Sárga ház szobájában, de annak a falai úgy dőltek ki-be (az alaprajz miatt), mint az ittasan hazaérkező piktor lelkének megbomló eresztékei. Itt a falakat csak Bortnyik Sándor dönti ránk, illetve az általa küldött proletárok, a munkásnegyedre hasadó vörös nap alatt.
A mindig pontos Perlmutter csinos ujjgyakorlatán merengünk egy sort, Tichy Kálmán rafinált szürke ellentétekre épülő dohánygyára előtt is hosszasan időztünk, de a valódi élmény az U-alak másik szárában várt ránk, a két világháború közötti anyagban. Itt viszont alig győzzük kapkodni a fejünket.
Derkovits nagyon kék léckerítése pazarul komponált, Bernáth szénásszekere mögött pajkos csikó fickándozik, Egry meseillusztrációt körít egy vincellér köré, Farkas István pedig halovány zöldből és alvadt vérből rögtönöz tűzijátékot egy fekete kalap és egy könyvhalom mögé. Majd jön Aba-Novák zabolátlanul friss, ropogós skyline-ja New Yorkból. A harmincas évek közepén festett erőteljes látkép – Martin Munkácsi műterméből készült! – nem véletlen lett a tárlat reklámarca: a toronyházak vészjósló árnyékot vetnek, az ólomszürke felhők alatt mégis a végtelenre nyílik az ég. Szép elégtétel az állandó anyagból szinte száműzött Aba-Nováknak, és jó kontraszt a szétfolyós, sokkal modernebb és vadabb akvarellistákhoz. Itt nem Hincz Gyula keleti tusrajzok erejével nyomasztó temetőjére gondolunk, és nem is Gáborjáni Szabó Kálmán játékosan szökellő színes lovaira, hanem Barcsay vizesen ázó, vastag, sötét vonalakkal feldobott szentendrei tájára vagy Márffy foltokban úszó gyümölcscsendéletére.
A lezárás – a történelemleckék ismeretében nem meglepő módon – komor, sőt, tragikus. Anna Margit gyerekét cipelve menekülő zsidó asszonya mellett Ámos Imre vágta bele az asztalba a konyhakést. Fröcsög a vér, kicsit brutális a szimbólum – de hát 1943-ban járunk. Bálint és Vajda bravúrosan könnyed, rajzos szürrealizmusa jelenti csak a feloldozást.
Magyar Nemzeti Galéria
2011. február 15 – 2011. október 16.