A Magyar Nemzeti
Galériában a nem túlságosan ismert Kasser-Mochary gyűjtemény modern remekművei
vendégeskednek. Ismét egy sztárparádé, Cézanne-tól Renoirig, Monet-tól
Chagallig – legalábbis a nevek szintjén.
A budapesti születésű Alexander Kasser (úgyis mint Kasza
Sándor) nem egy Scsukin vagy Morozov fajsúlyú műgyűjtő volt, ne keressék a
művészettörténeti kézikönyvekben! (Pénze sem volt annyi, mint a dúsgazdag orosz
textilgyárosoknak.) Vegyészmérnöknek tanult a Sorbonne-on, de mikor 1929-ben
betévedt a Musée Rodin termeibe, elbűvölte Az örök bálvány című gipszminta. A
magát kérető nő hasát csókoló, féltérdre ereszkedő férfi bronzszobrára még sok
évtizedet kellett várnia (a múzeum – nyilván piaci megfontolásokból – ritkán
engedélyezte az újraöntést), de végül az is bekerült a gyűjteménybe. Addig is
visszatért Pestre, ahol sikeresen szállt be a papíriparba, majd elvette a
művészettörténetet tanuló Aranyi Erzsébetet. Együtt mentették a zsidókat
1944-ben, Sándor a svéd Vöröskeresztnél, Erzsébet Wallenberg tolmácsaként. A
második világháború után az Egyesült Államokba emigrált a család, ahol tisztes
nagypolgári életet éltek, művelt, filantróp amerikai házaspárként,
művészbarátokkal, európai nyaralással, jól szabott öltönnyel, széles mosollyal,
művészeti alapítvánnyal, szintén műgyűjtő gyerekekkel és a nevük után
elkeresztelt múzeumszárnnyal. A Nemzeti Galéria közepes méretű kiállítása jó
keresztmetszetet ad a család modern kollekciójából. Kasserék az
impresszionistákért és az avantgárdért lelkesedtek, de korlátozott anyagi
lehetőségeik miatt csak a másodvonalból válogathattak, a sztárművészek
zsengéiből, vázlataiból, őszikéiből vagy a kis híján elfeledett alkotók jó
színvonalú munkáiból. Persze van pár tipikus klasszikusuk is, például egy
Daumier-féle bronz karikatúra, egy lila árnyékban fürdő tengeri szikla
Monet-tól, egy feleségéről készített göcsörtös portré Giacomettitől, pár
harmatos nőalak Renoirtól, vagy épp egy kubista mészkőszobor Osip Zadkine-től.
De a mezőny dereka mégiscsak a nem tipikus művekből áll össze. Így került az
anyagba például egy 1943-as szürrealista rajzocska a fiatal Pollocktól, egy
holland hatást tükröző korai zsánerfestmény Picassótól, egy csendéletszerű
1938-as tengerparti tájkép Braque-tól, vagy éppen egy méretes szénrajz Paul
Signactól. Az ilyen vibráló kuriózumok egy múzeumi kiállításon csak akkor
ütnek, ha vannak mellettük nagyobb kaliberű alkotások is. Szerencsénkre
Kasserék jó pár telivér mesterművet is bevásároltak. A Rodin-anyaguk kiváló,
megtalálható benne természetesen Az örök bálvány, és párdarabja, a csókban
összeolvadó szerelmeseket ábrázoló Örök tavasz. (A sok csókolózó párt és boldog
figurát nézve Kasserék tényleg valamiféle földi paradicsomban éltek!) De van
még pár kisbronz, variánsok a Pokol kapujához, sőt még egy andalító
márványfaragvány is. A másik fő kedvenc a lovas figurával birkózó Marino
Marini, a háború utáni olasz szobrászat – itthon kevésbé népszerű –
képviselője. Kasserék plasztikai válogatása amúgy is túlragyogja a
festményeket, van pár kiváló art déco munkájuk Csákytól, nem is beszélve Henry
Moore kisplasztikájáról. De akár Paul Signac dekára kimért, pöttyögetett
vázlatáért is érdemes felzarándokolni a Budavárba.
Magyar Nemzeti Galéria
2010. február 6.–2010. május 2.