Van egy kedvelt
művészettörténész mondás: a jó mű előbb vagy utóbb múzeumba kerül. Néha –
például Oroszországban – inkább előbb, mint utóbb. Az 1917-es forradalom után
sorra államosították a rangos magángyűjteményeket, nemcsak a cári kollekciókat,
hanem a gazdag burzsoák modern festményeit is.
Így került a bolsevik állam kezébe Iván Morozovnak és
Szergej Scsukinnak, vagyis két vállalkozó szellemű 20. század eleji
milliárdosnak a magángyűjteménye – a
maguk Picassóival, Monet-ival és Matisse-aival. A dúsgazdag textilgyárosok a
forradalom után Párizsba menekültek, a kommunista párt pedig gyorsan
államosította a Moszkvában maradt vagyonukat. Az új kultúrpolitika az éles
szemmel (illetve inkább: a legjobb párizsi műkereskedők segítségével)
összeállított különleges festménykollekciójukat kezdetben megbecsülte, majd a
szocreál doktrína erősödtével – a formalizmus elleni harc jegyében – száműzte a
múzeumokból. A modern és avantgárd anyag csak a hatvanas években kerülhetett
ismét az orosz közönség elé – ekkor már a Puskin Múzeum falai között. Ebben az
intézményben gyűjtötték össze az innen-onnan átcsoportosított vagy éppen
elzabrált impresszionista és modern remekműveket. Ezekből láthatunk most egy
lélegzetelállító válogatást a Szépművészeti Múzeumban. A téli reneszánsz
szuperválogatottat persze nem lehet felülmúlni, de a mindössze félszáz képet
felvonultató Degas-tól Picassóig előtt így is meg kell emelni a kalapunkat!
Francia festészet a 19. század második felétől a 20. század elejéig,
Courbet-től Fernand Léger-ig. A felvezetőként szolgáló, párás erdőben fürdőző
Corot-féle Dianát még a nagy orosz filantróp, Pável Mihajlovics Tretyakov
hagyta az orosz államra. A folytatás zöme viszont tényleg a két milliárdos
gyűjteményéből való. Előbb egy kis precíziós szalonfestészet, házasulandó párt
megáldó zord apa a szobában puhán szétterülő napsütésben és egy-két egzotikus,
keleti zsánertétel. Majd jönnek a fájdalmasan hétköznapi, borongós francia erdők
a barbizoniak ecsetjei alól: párálló, melankolikus realizmus, erdőszélekkel és
ködlepte hegyi falukkal. Közben persze, óvatosan becsempészve, Courbet
göcsörtös, nyers vonásokkal megfestett vízimalma! Erre a komor, mélyen zengő
szólamra kontráznak rá az impresszionisták a napfényben fürdő, jókedvű plein
air tájaikkal. Sisley és Pissarro mellett ott lóg egy decens mályvaszínen
játszó szénakazal Monet-tól, meg persze a giverny-i kert büszkesége, a japán
híd, az alatta úszó fehér vízililiomokkal. Majd a hatás még tovább fokozódik,
érkezik egy hibátlan Renoir, kuszán táncoló ecsetvonásokkal, derengő napfolttal
és kívánatosan domborodó lila női selyemköntössel. Itt már nincs kétség:
Moszkvából színes-szagos főművek érkeztek! Degas kékes-szürke műteremben pózoló,
fájdalmasan törékeny és kicsavart balerinája is ezt húzza alá, a három telivér
Cézanne-tájképről nem is beszélve. És ez még csak az anyag fele, hátra van még
egy szívszorító Van Gogh börtönudvar, a közismerten szívszorító sorsú, de kevés
szívszorító témát feldolgozó hollandtól. Meg persze két színpompás
Gauguin-jelenet a paradicsomi Óceániából. Majd lágyan csörgedeznek a
szimbolizmusba kevert Nabis-képek, Puvis de Chavannes klasszikus halászának
vázlatától kezdve Vuillard sziporkázó enteriőrjéig. Majd ismét egy robbanás:
hatalmas Matisse-csendélet! Fehér váza virágokkal – leplezetlen örömfestészet.
A kép a vadakba belebolondult Scsukin megrendelésére készült, akárcsak a
híres-neves Tánc, aminek egy kép-a-képben verziója a kiállításon is látható.
Ahogyan Vámos Rousseau naiv vásznai vagy Picasso egy nagyon korai, mégis
tökéletesen kiérlelt Harlekin-párosa. A zárásként érkező kubisták között
egy-két legális úton beszerzett példány is akad, hiszen a szovjet állam a
húszas években még a párizsi avantgárdra is költött. De azért nehéz
elfelejteni, hogy az anyag döntő része szabadrablás útján került a múzeumba!
Pláne, ha tudjuk, hogy a Puskin Múzeum őrzi a második világháború alatt
elkonfiskált magyar remekművek legértékesebbjeit, ráadásul az igazgatónő, a
matuzsálem korú Irina Antonova a hatvanas évek óta ül hivatalában. És azóta
próbálja – meglehetősen sikeresen – útját állni a restitúciós törekvéseknek.
Oroszország csak száz százalékosan bebiztosítva, államközi szerződésekkel
megtámogatva enged ki külföldre múzeumi anyagot, nehogy az egykori tulajdonosok
örökösei lecsapjanak ügyvédeikkel a kiállított műtárgyakra. A restitúció
szelleme tehát ott lebeg a remek kollekció fölött – még a Szépművészeti
alagsorában is. De azt se szabad elfelejteni, hogy a visszaigénylések a
legritkább esetben érnek el sikert, tanú rá a Louvre vagy a British Múzeum! A
jó mű előbb vagy utóbb úgyis múzeumba kerül – és ha már ott van, bajos
visszaszerezni. A közönség pedig éppen ennek örül, hiszen, ha a leszármazottak
visszaperelnek egy remekművet, az jó időre eltűnik a műkedvelők szeme elől. Így
inkább élvezzük Morozov és Scsukin fantasztikus műtárgyait és nyomjuk el a
berzenkedő, egészséges jogi érzékünket!
(A kiállításról képgaléria megtekinthető: itt)
Szépművészeti Múzeum
2010. január 28.–2010. április 25.