Inkább kicsinek, mint
nagynak mondható hírverés közepette Szentendre felfedezte magának északi
szomszédunk külön bejáratú avantgárdját, a kassai moderneket. Ha becsukjuk a
szemünket és azt suttogjuk magunk elé: avantgárd, rögtön megjelenik Párizs,
majd második körben Oroszország és pár német nagyváros, végül pedig a mi saját
hazai modernjeink, a nemrég felfedezett magyar vadaktól kezdve a gimnáziumi
tanagyag Kassák-körig.
Azért csak ennyi jut az eszünkbe, mert az originalitást
hajszoló modernista művészettörténet-írás nem szereti a párhuzamos
történeteket. Hiába terjedtek el az izmusok futótűzként az egész művelt világon
(és azon túl is), a köztudatba csak a kezdőlökést megadó centrumok képe égett
bele kitörölhetetlenül. Párizs, Berlin meg Moszkva. Amihez otthon minden nemzet
hozzáilleszti a saját, senki mást nem érdeklő stílusközvetítőit és
formavariánsait. Ez a gőgös szűklátókörűség nem csak a centrumok kiváltsága!
Hiszen miközben újra és újra átrágjuk magunkat az avantgárd hazai derivátumain
(most épp egy nagy Nyolcak kiállítás készül Pécsett), a közvetlen közelben
zajló paralel események teljesen ismeretlenek maradnak a számunkra is. Ezen
változtat egy keveset a MűvészetMalom hamarosan záró kiállítása a Szlovákiában
fogalomnak számító, itthon viszont egyáltalán nem ismert kassai modernekről.
Több mint száz olajfestmény és grafika egy párhuzamos univerzumból, ami a közös
államhatártól csak pár kilométerre virágzott a ”10-es, ”20-as, ”30-as években,
jó pár hazai avantgárd vendégművész részvételével. A progresszív közeg fő
katalizátora dr. Josef Polák, Prágából érkező zsidó származású ügyvéd, aki 1919
és 1938 között vezette a Kelet-szlovákiai Múzeumot. (A csehszlovák
kultúrkomisszár több mint kétszáz kortárs kiállítást rendezett a múzeumban és
helyet adott Krón Jenő grafikai szabadiskolájának is, ahol számos helyi modern
művész tanult.) A szentendrei tárlat gazdag válogatást ad ebből a sokszínű
korszakból, amiben a posztimpresszionista
Kieselbach Géza ugyanúgy megfér, mint az emigránsként idekeveredett Uitz
Béla vagy a Polák által meghívott cseh kubista František Foltýn. A magyarázó
szövegek hiánya (és a magyarosított névváltozatok) miatt nem mindig érezni a
magas hőfokon üzemelő nemzetiségi kohót, pedig itt a magyar, szlovák, cseh,
német, orosz, ukrán és zsidó kultúra keveredik egymással. A hasonló (és a
magyarországira feltűnően hasonlító) stílusregiszterek miatt
szétválaszthatatlanul. Bortnyik, Kmetty vagy éppen Perlrott Csaba kiváló vásznai
nem lepik meg a szorgalmas hazai kiállítás- vagy árverésjárókat. De ott van
például az itthon teljesen ismeretlen Bauer Szilárd, aki kassai mérnökből
képezte át magát autodidakta festővé. Stílusa a német aktivizmust idézi,
dülöngélő, krumplilábú emberek tűnnek fel képein, groteszk és fájdalmas
proletárarcokkal. Erőtől duzzadó, modernista modellálása sem feledteti a komor,
társadalmilag érzékeny témaválasztás egzisztencialista nyűgét-baját. A tárlat
másik nagy felfedezettje, Jaszusch Antal sokkal finomabb húrokat penget. Bár
neki is van munkásképe, inkább virtuózan dekoratív szerkesztésmódjával nyűgöz
le, legyen szó egy szimbolista kősivatagban vándorló meztelen lovasról, egy
későszecessziós cigányzsánerről vagy a planéták forrongását bemutató absztrakt
kompozícióról. Szintén tősgyökeres kassai a Chagall-féle, bumfordi figurákat
festő Jakoby Gyula vagy a mesteri rajzokat készítő Krón Jenő. Schiller Géza
(Foltýn nagy barátja) viszont magyarországi emigráns, mégis született itt pár,
jelképes erejű kubo-expresszív festménye. Schiller autentikus kubista
szerkesztésmódot alkalmaz, mintha minden figurája domborműként lenne
kihajtogatva kályhacsövekből. Van hozzá mondén kávéház és gyárkémény is, az
egyéni ízt mégiscsak az avantgárdosított parasztudvara jelenti, ahol a tehén
viccesen kandikál ki a fatörzsek közül, a menyecske pedig majd felbukik a
dimenzióváltás közben. Ilyen rusztikus kubizmus nem termett a Montmartre-on! A
kassai modernizmusnak (ahogy a magyarnak is!) a falusias, kisvárosi miliő ad
egyéni ízt, nem a metropoliszok kósza kellékei. És ez amennyire ismerős,
annyira volt eddig ismeretlen. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy már hallottunk
a cseh kubizmusról! Régiónk minden országa csoportos magányban, nyugatra
függesztett szemmel üldögél egymás mellett. Pedig a párhuzamos történetekből
van mit tanulnunk. Például azt, hogy a két világháború között a többség
eljutott a „római iskoláig”, a lehiggadt modernizmust a lecsupaszított
klasszikával ötvöző szintézisig. A bauhaus-kémények elé heroikus aktokat
rajzoló Krón Jenő ugyanúgy, mint az olasz metafizikus festőket idéző háttérrel
dolgozó Bortnyik Sándor. Hasznos lenne túltenni magunkat az originalitásbűvölet
és a centrumimádat ittfelejtett, modernista kényszerén! Ezzel a jó tanáccsal
kíván boldog új esztendőt az Artportal új főszerkesztője, Rieder Gábor.
MűvészetMalom, Szentendre
2009. október 25.–2010. január 17.