A személytelen konceptuális művek nagy inventora, Gerhes Gábor ismét játékba hozta a közéleti síkon keringő mítoszokat. Pár éve egy polgármesterről készíttetett büszttel borzolta a kedélyeket, nemrég ősmagyar oltárt fabrikált, most a hagyományosan szakrális szellemi konstrukciókat vette célba.
A cím többszörösen terhelt és sokatmondó: Nótaszó – Isten, Haza, Ellenség. Ebből nem lenne nehéz egy csípősen csúfondáros anyagot kanyarítani, de Gerhes nem megy bele az iszapbirkózásba, ahogy mindig, most is hűvösen személytelen marad. Nem vádol, nem gúnyolódik, áthallásos iróniája persze nagyon üt, de nem félévig szavatos bon mot-kat ropogtat. Mítoszokat épít és mítoszokat rombol különböző szakrális töltetű területeken.
Egy lightboxra ragasztott fotóval igazolja, hogy a Holdon bizony járt magyar űrhajós. Foghatják fejüket az ellendrukkerek, a szkafanderes asztronauta bizony ott pihen fáradtan egy űrbéli kőrakáson, felette a címeres trikolór lobog, előtte a rögtönzött tábortűz lángjai. Persze, ha igazán közel hajolunk a képhez, akkor a sisak csillogó előlapjában mintha látni vélnénk egy tükröződő szobabelsőt. De ettől a jelenet csak még valóságosabb, hiszen a Holdra-szállások bizonyítékfotóit mindig a műtermi hamisítás vádja lengi körül. A magyar űrhajós társaságában egy gránittalapzaton installált ólom tárogatóöntvény fényeskedik. Elnagyolt, darabos másolata az eredeti hangszernek. Azt már csak a kísérő szövegből tudjuk meg, miként került ide: a tárogatóegyáltalán nem olyan ősi magyar hangszer, mint ahogy a műdalokból gondolnánk. 1899-ben szabadalmaztatta egy hangszerkészítő mester, eredetileg azzal a céllal, hogy rekonstruáljon egy elfeledett kuruc kori sípfélét.
A tárogató – a hozzá tapadó népnemzeti, irredenta felhangok miatt – a szocializmus alatt indexre került. Akárcsak az absztrakt festészet, ami a kiállítás másik nagy attrakciója. Gerhes előbányászott Kádár-kori Ludas Matyikat, azokból is a non-figuratív képeken élcelődő karikatúrákat. A híres aczéli három T ugyanis nem úgy működött, hogy a miniszter kijelenthette, hogy mostantól tilos absztrakt képeket festeni. A mechanizmus sokkal kifinomultabb volt. A marxista esztétika alaptézisei szerint a non-figurativitás nem bűnös, csak értelmetlen dolog, ami szőnyegmintaként és dekorációként működik, de műalkotásként nem. Hogy ezt bebizonyítsák, ítélőbírónak felkérték a népet. Ez persze önmagába kulcsolódó érvelés volt, hiszen a nép egyszerű fiait egyik oldalról agymosta a művelődéspolitika, másik irányból meg elvárták tőle a legitimáló értékelést. Ennek a gépezetnek volt egy fontos fogaskereke az absztrakt képek előtt fejét csóváló, kényszeredetten elmosolyodó kiállításnéző, meg persze a vicclapokba száműzött esztétikai „vita”.
Gerhes egy eredeti gesztussal megfestette a karikatúrákban felskiccelt absztrakt képeket. Nem a valóságban is működő avantgárd mesterek egyik-másik alkotását, hanem a karikaturisták agyából kipattanó, hol Kandinszkijre, hol Malevicsre hajazó kompozíciókat. Íves kalligráfiák, fekete hurkok, piros-fekete tömbök egyszínű fehér alap előtt. Az öt tételes együttes címe: Minden kép ellenség. Mi ez? Tiltakozás a cenzúra, a politikai manipuláció és a hivatalos művészet ellen? Csendes gyászmunka a soha meg nem született, abortált festményekért? A művészetet a 19. század óta a szakralitás aurája lengi körbe, a műalkotás megtisztít, az alkotó prófétál, az áhítatos befogadó meg hisz. Innen ered a művészi szabadság meglehetősen antidemokratikus követelése, amit a kortárs művészet – szemben szinte minden más 19. századi jelenséggel – mind a mai napig bálványoz.
Ezzel a tudattal lépünk át a harmadik terembe, ahol egy fiktív felekezet idős elöljárói ülnek, katolikus püspökökre hajazó ornátusban (fekete-fehér printeken). A „hallgatag egyház” névre keresztelt vallás méltóságteljes tagjai csöndbe burkolóznak, szemüket és néha szájukat talányos fekete maszk fedi el. Gerhes itt sem frivol, a kultúrtörténeti esettanulmányokból történeti sorsszerűségek bomlanak ki. Mert a velünk élő mítoszok között nem is olyan könnyű szelektálni, hit is kell, művészet is, és nemzet is. Csak a miként a kérdés.
Acb Galéria
2011. 10. 20. – 2011. 11. 18.
