Régen itt volt már az
ideje, hogy a Young British Artists (yBa), vagyis a kilencvenes évek brit
fenegyerekei eljussanak Magyarországra. A Ludwig Múzeum jóvoltából a hazai
közönség is megismerkedhet a művészmenedzser Charles Saatchi világsztárrá
növekedett pártfogoltjaival.
Illetve csak az egyikükkel, ugyanis a Saatchi-istálló egyik
jól csengő nevű festője, Glenn Brown látogatott el a Duna parti kultúrpalotába,
meghökkentő posztmodern életművével. Brown fajsúlyát jelzi, hogy a kiállítás
egyik rendezője az olasz sztárkurátor, Francesco Bonami, képeinek forgalmazója
pedig a New York-i szupergalériás, Larry Gagosian. Brown igazi
használtcikk-kereskedő, két lábbal áll a múltból a jövőbe tekeredő
képfolyamban, és fanyalgás nélkül falja a látványt. Nem feszélyezi magát
szerzői jogokkal, gondolkodás nélkül sajátítja ki a régi mesterek
klasszikusait, Fragonard gáláns jelenteitől kezdve, Salvador Dalí lázálmain
keresztül, Székely Bertalan (!) vajas kenyeret majszoló kisgyerekéig. De akár
absztrakt expresszionista festményeket is felhasznál, vagy sci-fi könyvek
hiperrealista borítóit. Választott témái dekadensek és pesszimisták: itt egy
rokokó módra frivol nőalak, ott egy giccses kutya, egy vázányi bomló félben
lévő virág, egy zöldes bőrével élőhalottnak tűnő fiúcska, egy fantasztikus
vulkanikus barlang vagy egy űrben úszó meteorra épült város. Van Glenn Brownban
valami dekadens dandy allűr, külsőre szégyenlős mérnök úrnak tűnik, de belül
vonzódik az angolszász horror hagyományaihoz. Az olyan címek, mint A nagy
maszturbáló vagy a Szenvedj igazán, még bizarrabbá teszik a műveket – pedig
csak a munka közben hallgatott számok szövegéből kicsippentett mondattöredékek.
Brown persze átalakítja az eredeti képeket, felfordítja, átszínezi és
eltorzítja, de a beavatkozás lényege nem ebben áll! A legfontosabb, hogy
reprodukciók alapján dolgozik, papírlap vastagságú és fényességű
festményillusztrációk után, amiket szakkönyvekből vagy akár az internetről
vadász össze. A kiválasztott képi motívumot gondosan előkészített alapra hordja
fel, ügyelve a sima felületre. Hogy a kontraszt még erőteljesebb legyen, Van
Gogh-szerű, kígyózóan expresszív ecsetvonásokat mímel. Megpillantva a göcsörtös
olajfesték-nyomokat, rutinszerűen lépünk közelebb a képekhez, hogy jó műértőhöz
hűen megvizsgáljuk a felszínt, és ekkor ér a nagy meglepetés: a felület lapos.
Tükörsima! Glenn Brown egy jól irányzott mozdulattal kifordította magából a
művészet történetét, átrepítette a múzeumi klasszikusokat a festményalbumok
világába. Kiröhögve a Tiziano-paradigmát. A velencei festőfejedelem volt az
európai művészettörténetben az első, aki (idős korában) ráérzett az pasztózusan
megmunkált olajfelület eredendő szépségére és kifejezőerejére. Közel ötszáz éve
ez jelenti a kifinomult connaisseur-ök örömforrását. Glenn Brown ördögi
vigyorral kivasalja ezt a festészetet, a jelentését vesztett világra hárítva a
felelősséget.
Ludwig Múzeum
2010. február 6.–2010. április 11.