A hazai kiállítóterekben csak elvétve felbukkanó határon túli magyar alkotók bemutatásában az Ernst Múzeum oroszlánrészt vállal. Pedig az erdélyi, vajdasági vagy felvidéki kortárs képzőművészet tálcán kínálja a multikulturális létforma és a halmozott identitáskonfliktus összes divatos kérdéskörét – sokkal átélhetőbb, „tősgyökeresebb” formában, mint a Globusz egzotikus sarkaiból importált alkotók. A sok elmulasztott lehetőség miatt a hajdan-volt Magyarország területén mégis helymeghatározó készülék, szellemi GPS kell a művészeti színterek körüljárásához. A kiállítás erre vállalkozik. Vagyis a modern médiumokat és installációkat használó, fiatal vagy a középgenerációhoz tartozó, határon túli képzőművészek bemutatására.A válogatott anyagot az antiklasszikus formarendnek megfelelő, elvont, neokonceptuális irányvonal uralja. A művek túlnyomórészt a sajátos nemzetiségi lét viszonyrendszereit elemzik, apró életszegmentumok megragadásával és körüljárásával. Bartha József például internetkábelekkel írja fel a falra a kényszerű háromnyelvűség (román, angol, magyar) kellemetlenségeit, Szombathy Bálint vizeletével jelöli meg a szerb-magyar határt, ahányszor áthalad rajta vonattal, Sebesi Sándor pedig a romániai töményszesz-fogyasztás felett lamentál. És persze ide tartozik Németh Ilona nagyszabású köztéri projektje, amit Dunaszerdahely után most Budapesten is előadott (volna). A szlovákiai művésznő közlekedési táblákra emlékeztető feliratokon elemezte a lakosság tűrőképességét: hogy elfogadna-e szomszédnak egy kínait, családtagnak egy zsidót, házastársnak egy romát stb. (Az előítélettel szembesítő táblákhoz Dunaszerdahelyen egy kérdőíves felmérés is tartozott, ami a szociológiától kölcsönzött Bogardus-skálával mérte a közösség érzékenységét.) A kiállítás második fele akár itthon is születhetett volna (vagy bárhol a világon): hol könnyedebben sziporkázó, hol elgondolkodtató ötletek köré épített neokonceptuális munkák. Farkas Roland rendőrautókat festett át tarka mintával, Miklós Szilárd a gyerekkori fakardok világát élte újra, Bartha József cigaretta-ellenes kisfilmet forgatott zsinórban dohányzó művészekkel, Sinkovics Ede elektronikus készülékeket szerelt klasszikus festmények parafrázisaira, Varga Emőke pedig egy emberi agy mintájára megvarrt, barázdált ülőkét kínált fel a megfáradt tárlatlátogatóknak. Hogy elmélázva tovább gondolhassák Németh Ilona kérdéseit: elfogadnák-e a magyar színtér részeseinek a határon túli alkotókat? Németh Szlovákiában jól működő tábláinak magyar verzióját a budapesti önkormányzatok leszereltették…
Ernst Múzeum
2007. október 12. – 2007. november 25.
Rieder Gábor: GPS – Ismeretlen szcéna
A hazai kiállítóterekben csak elvétve felbukkanó határon túli magyar alkotók bemutatásában az Ernst Múzeum oroszlánrészt vállal. Pedig az erdélyi, vajdasági vagy felvidéki...