A teltfehér, széles peremű, tollrajzok könnyedségével felvitt ornamensekkel kicifrázott, későreneszánsz dísztányérokért éltek-haltak a 17. századi magyar nagyurak. A megbízható szakmai színvonalat képviselő „fehéredényeket” habán mesterek készítették. A luxuscikk-számba menő kancsók és tálak az elérhetetlen (és lemásolhatatlan) kínai porcelánt helyettesítő ónmázas fajansztechnika itáliai receptjét követték. A habán eljárás nem egyszerű: a cserépedény megszárított agyagtestét előbb alacsony hőfokon kiégetik, majd ón- és ólom-oxid keverékbe mártják, a nyers mázat pedig fémoxidokkal (antimon-sárgával, kobaltkékkel, mangánlilával vagy rézzölddel) díszítik. A színeket csak a magas hőfokon történő második égetés hozta elő. A bonyolult technikát a kézművesek hétpecsétes titokként őrizték, a nyersanyagok (az ónmáz, a kék kobalt és a sárga antimon) méregdrágák voltak, a lelkiismeretes mesterek pedig megfizethetetlenek: nem csoda, ha a végeredmény fényűzési cikk lett. Az Iparművészeti Múzeum – története során nem először – egy izgalmas tárlatot szentelt a kelet-európai fajanszművesség virágkorának: a habán fazekasoknak.
A habánoknak is nevezett újkeresztény vallási mozgalom 1525 körül született meg Svájcban. Az ókeresztény közösségi életet és felnőttkori keresztelkedést (innen a másik nevük: anabaptisták) hirdető puritán szektát egyaránt üldözték a katolikus és a protestáns egyházak. A züllött világ bűneitől elforduló zárt közösség előbb Morvaországban lelt menedéket, majd – 1620 után – hazánkban. Bethlen Gábor fejdelem egy csoportjukat letelepítette Alvincen a 17. század elején, de más magyarországi és erdélyi főurak is befogadták őket udvaraikba. Nem pusztán vallási megértésből, hanem mert a szigorú puritán kézművesek a fazekasság nagymesterei voltak. (Nálunk se leltek végső nyugalmat, a kisegyház egyik fele – jezsuita nyomásra – katolizált, másik fele Oroszországon keresztül az Egyesült Államokba emigrált. Amerikai leszármazottaik a még ma is középkori módon élő, turisták által kedvelt ámisok.)
A 17-18. századi magyarországi habánok a reneszánsz motívumkincsét őrizték, bele-belecsempészve egy kis török elemet az itáliai hagyományba. Egy fennmaradt szabályzatuk – a mózesi törvényekkel összhangban – tiltotta az ember- és állat-ábrázolást, sőt, még a mértéktelen, túlburjánzó növényi díszítést is. A saját maguknak készített edényeken nem használhatták a drága ónmázat és a kék festéket se. A habánok ugyanis szigorú idealisták voltak: csak a romlott külvilág számára égették ki a „giccsdarabokat” – ők maguk elboldogultak pár hétköznapi, csorba kancsóval, a közeledő Végítélet árnyékában. De a kezdeti lendület lassacskán elfogyott. A kiállított díszes korsók, tálak és palackok virágmintái között rendszeresen feltűnnek az állatalakok is. A puritán szigor gyengülésével pedig a díszítőkedv is feltámadt: a reneszánsz egyszerűségtől egyre távolabb sodródó növényi motívumok lassan benőtték az edények teljes felületét. Bár a habán fajanszművesség legjellemzőbb termékeit a főnemesi kastélyokba készülő dísztányérok és ünnepi kancsók jelentetik, a magángyűjtők anyagát felvonultató kiállításon olyan egzotikumok is láthatók, mint a fajansz tintatartó vagy egy fali kézmosómedence. A tárlatnak helyet adó terem szintén telitalálat: a 19. század végén itt mutatták be a magyar iparművészet kincseit. Erről árulkodik a kazettás famennyezet és a sarokban álló eredeti habán cserépkályha is!
Iparművészeti Múzeum
2007. május 22.–2007. november 25.
Rieder Gábor: Habán mítosz
A teltfehér, széles peremű, tollrajzok könnyedségével felvitt ornamensekkel kicifrázott, későreneszánsz dísztányérokért éltek-haltak a 17. századi magyar nagyurak. A megbízható...