A retró önző, szeszélyes és felszínes divatstílusként kígyózott be hazánkba valamikor az ezredfordulón. A trend mohó örömmel és kandi furcsaságvággyal kapta fel az óriás napszemüveget, a virágos tapétát és a tojásfotelt. Majd rögtön utána a nemzetközi modernizmus megkésett szocialista másolatait, a Tisza-cipőtől a Traubisodáig.
Az excentrikus trendvadászok viszont a nagy vizuális nosztalgia közepette éppen azt felejtették el, ami az ilyen „historizáló” stílusok erénye. A múlt beleérző megértését. A létező szocializmus mindennapjainak empatikus, de nem kritikátlan leltárba vételét. A legfiatalabb fotográfus generáció tagja, Hermann Ildi viszont éppen ezt teszi: a szociofotó nagyítójával közelít rá a retróra. A Dorottya Galériában kiállított digitális felvételei a Szentendrei-sziget üdülőövezetében készültek napjainkban. A ”60-as, ”70-es és ”80-as években felépített típusépületek, a beton házak és fa bungalow-k még ma is őrzik a Kádár-kori üdülőkultúra kisstílű atmoszféráját. És persze az így-úgy gyarapodó, a felemás modernizációnak örülő, a politika helyett inkább a szabadidőbe temetkező társadalom langyos lenyomatát. A Junoszty-tévé, a műanyag függöny, a hullámpala előtető és a sparherden rotyogó csirkeleves tanúskodik a puha diktatúra jómódú kisemberének életstílusáról. De Hermann Ildi fotói ennél többet mutatnak: az akkori dolgozóból mára gyógyszereken élő nyugdíjas lett, igaz, a tévé mellé már odakerült a video, az unokának pedig beraktak egy csinos kosárlabdapalánkot a kert végébe. Az ikerszomszéd közben kiszélesítette az autóbeállót, a fű mégis jobban zöldül, mint valaha. A kicsit elöregedett, kicsit lecsúszott nemzedék (vagy inkább társadalmi réteg) pedig rendületlenül húzza a lóbőrt, aranykori békében, atlétatrikóban, az öreg, foltos kanapén.
Dorottya Galéria
2007. augusztus 21.–2007. október 6.