Csillogó karosszériák, tükröződő kirakatok, hol szprével, hol ecsettel, de mindenképp mikroszkopikus precizitás megfestett részletek. A hetvenes évek legvirtuózabb festői izmusa, a fotórealizmus Magyarországra érkezett.
A Ludwig-múzeumok hálózatának nem volt nehéz dolga, az alapító csokoládégyáros, néhai Peter Ludwig korán bespájzolt az amerikai szuperrealistákból. (Az angolszászok valamiért inkább a szuper előtagot biggyesztik a realizmus elé, a neolatin nyelvek a hipert; de mindkettő ugyanazt jelenti.) Az aacheni, a bécsi és a pesti fiókmúzeum szépen össze tudott állítani egy korrekt hiperrealizmus show-t, amiben szerepelnek a tengerentúli szupersztárok és a csak hazájukban jegyzett, kelet-európai követők. Az utazó kiállítás harmadik állomásaként így hozzánk is ellátogattak Robert Bechtle elképesztő pontossággal felfújt autós képei, Malcolm Morley olaj-vásznon kivitelezett, szembecsapós fotóreprodukciói és persze Chuck Close bravúrosan megfestett, az utolsó pólusig őszinte, óriásira nagyított arcképei, amiken még az orrlukból kikandikáló szőrszálak is látszanak.
Impozáns seregszemle. Egy-egy kisebb festménnyel vagy litográfiával itt az amerikai szuperrealista mezőny összes nagyágyúja. A díjnyertes állatok – lómagazinokban leközölt, egy kaptafára készült – fotóit újrafestő Richard McLean, a reklámfeliratok rengetegjéből sokatmondó képkivágásokat készítő Robert Cottingham vagy a ravasz kirakattükröződések leleményes varázslója, Richard Estes, aki az irányzat talán legnagyobb kaliberű művésze. És persze itt az egész autós szekció, a Volkswagen bogarakba szerelmes Don Eddy, a sivatagban elhagyott roncsokat megörökítő John Salt és a kisvárosi furgonok királya, Ralph Goings. Neonreklám, krómacél, dísztárcsa és hűtőrács – fogyasztói kultúra a hetvenes évek amerikai hátországából.
Ezzel áll szemben a jól ismert szocialista valóság. A bakelit telefon, a szemetes buszmegálló és az oxigénhiányos hiánygazdaság. A rendezés feszesre vette az ellentétet. Az egyik oldalon ott egy poposan vidám cipőbolti kínálat, a másik oldalon Kocsis Imre szívbemarkoló jelenete, az üres kirakatban lógó poros lepedővel és a piszkosszürke üzlet lezárt rácsán bekukucskáló, háttal álló szürke nénikével. És persze Nyári híres és hatalmas Csirkeraguja, a Dexion-Salgó asztal felett mócsingos csontot csócsáló nőalakkal. Az ellenpontozás nem működik mindenhol jól, hiszen a keleti kollégák is előszeretettel festették meg az itáliai utazások magánfényképeit (feketén-fehéren), meg a csőgatyás jampecokat és a nagy lencséjű napszemüvegeket. Ráadásul a lengyel Andrzej Sadowski képes volt olyan vidám sárga tónussal megfesteni Krakkó utcáit, hogy elbújhat mögötte a kaliforniai napsütés, az emigráló Csernus Tiborra pedig épp egy párizsi piacon talál rá a nagy depresszió. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az amerikai válogatás nem igazán parasztvakító. A színes-szagos fotórealizmus-albumokban vannak olyan tarka trompe l”oile csendéletek, rágógumi automaták, konyhai közelik, fehérneműk, kirakatüvegek és autóparkok, amik a keleti régió termését tényleg leárnyékolták volna. De ezek sajnos nincsenek itt.
Így maradt az a felismerés, hogy a szocialista országok fotórealistái jóval tartalmasabban csinálták ugyanazt. Ez nem is meglepő, az amerikai szuperrealisták híresen anti-entellektüelek voltak, óckodtak a társadalmi mondanivalótól, ha a virtuozitáson túl véletlenül érdekelte őket valami, az a fotós médium ilyen-olyan tulajdonságaira vonatkozott. A keleti blokkban viszont a hiperrealizmus a neoavantgárd része volt, a maga kötelező – a sorok közül kiolvasandó – politikai tartalmával. Méhesnél hízott káderek áznak a gyógyvízben, Fehér Lászlónál a tompa tekintetű proletárok néznek a brigádkamerába. Ha tudjuk a kódokat, akkor azt is értjük, hogy miért fontos egy kinagyított személyigazolvány a Kádár-korban vagy épp egy tévébejelentés Lengyelországban 1981-ben.
Ludwig Múzeum
2011. 9. 13. – 2012. 1. 15.