Hölgyek palettával – mosolyog ránk a plakátról egy mélyzöld kanapén ülő, előkelő polgárleány, dekoratív posztimpresszionista stílusban megfestve. A Magyar Nemzeti Múzeum falai között kiállított magángyűjtemény a hazai művészettörténet festőnőinek alkotásai közül válogat, a Millennium és a Rákosi kor erőszakos emancipációja közé eső időszakból.
Az ismert műkereskedő, Saphier Dezső kollekciója nem kíván választ adni az elmúlt évtizedek nőművészet körül kavargó teoretikus kérdéseire. Pedig a maga negatív módján felel rá: nőművészet nincs. Vagy, ha véletlenül van is, semmi köze a feminista eredetmagyarázó korteskedéshez. Ahogy a tárlat címe is sugallja, itt elsősorban „hölgyekről” van szó, hosszú szoknyába bújt, decens, jólnevelt úriasszonyokról, akik jobbára kedvtelésként vagy értelmiségi pótcselekvésként festegettek otthon. A kiállítás is inkább szalontárlat, egymás felé aggatott tájképekkel és csinost csendéletekkel. Sehol se látjuk a felvilágosult modern nőt vagy a vészjósló tekintetű art déco dívát, akit a férfi művészek kéjes örömmel szerepeltettek vásznaikon. A 19. század végétől a gyengébbik nem képviselői egyre nagyobb számban látogatták a művészakadémiákat, így a két világháború között már az összes csoportos tárlaton képviseltették magukat. Miért hullottak ki a későbbi művészettörténet rostáján? Vagy azért, mert az uralmát féltő férfitársadalom félt beengedni őket a művészet pantheonjába vagy mert az avantgárdhoz nem túl sok közük volt. A Saphier-kollekciót nézve a második válasz sokkal közelebb áll a valósághoz, bár lehet, hogy ebben a gyűjtő szellemisége túlságosan erős szerepet játszik. A több száz kisebb-nagyobb festmény javarészt iskolás stílusgyakorlat a posztimpresszionizmus és a naturalizmus közötti esztétikai régióból. Egyedül Zemplényi Magdánál jelenik meg az Európai Iskola absztrakciója, s bár azt jól tudjuk, hogy nem ő volt az egyetlen avantgárd festőnő, szinte ijesztő, mennyire nem bűvölte el a modernizmus a műgyűjtemény egyes tagjait. Bármilyen izgalmas életművet tudhatott magáénak például Futásfalvi Márton Piroska, a legprogresszívebb irányzatokra érzéketlen maradt. Márpedig a művészettörténet kánonját a későmodernizmus elhivatott prófétái írták a hatvanas-hetvenes években, akiket a nemeknél sokkal jobban érdekelte az avantgárdos jelleg. (Más kérdés, hogy még a neo-avantgárdot is erősen áthatotta a macho-kultusz – erről Drozdik Orsolya tud ihletetten írni.) A kiállítás nőművészei így a 20. század első felének jólismert magyaros irányzatait mondják fel, egész változatos rendben. Fodor Böske sírnivalóan szép nagybányás tájképet készített a behavazott Nagyváradról, Agrikola Lídia Zifferhez méltó vörös tónusban festette meg a Zadar partját, Turáné Hacker Mária a Hősök terén felvonuló díszmagyarokra ültette át Rippl-Rónai kukoricás stílusát, Undi Mariska Bernáth pesszimista ecsetkezelését űzte magasszinten, míg a nagy tehetségű Lesznai Anna párizsias virágcsendéletén Csók István hatása érződik. Csók amúgy is a fő orientációs pontnak tűnik, mintha a második világháború előtti nőművészek az ő franciás, könnyed, polgári piktúrájában találták volna meg a közös hangot. De Lesznai Anna gazdag személyisége és sokirányú kreativitása arra is figyelmeztet, hogy a korabeli nőművészek legtöbb erénye rejtve marad egy festménykiállításon.
Magyar Nemzeti Múzeum
2008. január 29.–2008. március 24.
